2019. június 29.
Ahogy azt már tavaly is megállapítottuk, egy ideje a Volt lett az a hazai fesztivál, amelyik rendszeresen a legnagyobb zenekarokat húzogatja be az országba, ha metálról van szó. A 2018-as Iron Maiden / Limp Bizkit / Avenged Sevenfold kombó után idén is nagyot dobtak a soproni szervezők a Slipknot leigazolásával, meg melléjük kapásból a feszt első, szerdai napjára betoltak még pár olyan nevet, mint a Papa Roach, a Cypress Hill vagy a második visszatérő buliját adó Subscribe. Ez így megint pont elég volt, hogy arra a napra célba vegyem a fesztivált, ami amúgy egy kicsit arrébb költözött és át is alakult az előző évekhez képest. Értem ezt úgy, hogy a Lővér kemping fás-bokros környezetéből most az egész banzáj kiköltözött a szomszéd mezőre, ahol korábban a nagyszínpad állt, és ahol konkrétan egy deka természetes árnyék sincs. Cserébe a rendezvényterület órási babszem formája miatt az összes zenés helyszín hangja összefolyik a két legközelebbivel. Persze ha konkrétan odaállsz egy színpad elé egy koncertre, akkor nincs ilyen gond, de ha épp csak chilleznél valahol fél órát, akkor garantáltan kifolyik az agyad a kakofóniában. Még jó, hogy a mi napunkon elég feszes volt a program, így ilyeneken idő sem volt mérgelődni.
A nagyszínpadot délután 5-kor nyitó Amaranthe-nak igazából a közelébe se terveztem menni, lévén sosem érdekelt az énekesnős szimfo-giccsmetál, de a fesztivál bejáratát átlépve kapásból a svédek koncertjén találtam magam, és egész kellemeset csalódtam. Először is azért, mert igazából nem is annyira szimfo-giccsmetál, az amit játszanak, sokkal inkább amolyan modern csajpopmetál, ami olyan, mintha a Lacuna Coil, a Linkin Park és az Asking Alexandria keveréke lenne, néhol némi ipari vagy épp power metalos színezettel. Magyarán egyszerű zenei alapok, meglepően sok breakdownnal, meg meglepően bika hangzással, szigorúan alárendelve a nem kevesebb, mint három frontembernek: Elize Ryd énekesnő mellett van itt egy power metalos énekes srác, meg egy külön hörgős arc is, akik együttesen elég mozgalmassá tették a színpadképet. A többiek meg szigorúan háttérzenészként játszották a magukét, bár Olof Mörck gitáros (lásd még: Nightrage) azért néha előrejött szólózgatni is, elég pofásan ráadásul. Délutáni matinénak teljesen jó volt ide az Amaranthe, de egy önálló bulijukra azért nem hiszem, hogy elmennék.
A Papa Roach kölyökkorom egyik meghatározó bandája volt, akiket ennek ellenére mégis csak most láttam először. A buli előtt azért volt bennem némi félsz, hogy ez már nem lesz ugyanaz a P Roach, amire 16 évesen a tollasütőn léggitároztam a Live & Murderous DVD előtt, és ez sajnos részben be is jött. Persze korrekt bulit toltak a srácok, Jacoby Shaddixen aligha látszik meg, hogy elmúlt 40, most is ugyanolyan lelkesen nyomja, mint anno az MTV-s videókban, abszolút rátermett frontember. Na meg az is jót tesz a színpad- és hangzásképnek, hogy pár éve bevették az élő felállásba Tobin Esperance basszer öccsét, Anthonyt is gitáros / billentyűs / vokálos / amolyan zenei mindenesnek.
Viszont hiába játszottak jól a srácok, nem lehetett nem észrevenni, hogy a régi slágereik mennyivel jobban működtek, mint az új számok nagy része. Azt hiszem, így 2020 küszöbén nekik is azt kéne csinálniuk, mint a Limp Bizkitnek – nem, nem RATM– meg Nirvana-feldolgozásokkal haknizni, de kétévente, erőltetett tempóban új lemezeket kiadni se. Inkább telibe rá kéne ülni az ezredfordulós nosztalgiára, minél több tizenéves alapdallal, mert az újak már egyszerűen nem olyan erősek, hogy azokra rá lehessen építeni egy bulit. Egy-két fogósabb darab, mondjuk a Help vagy a Who Do You Trust? simán elférne tölteléknek, de hogy a koncert fele az utolsó két lemezről legyen, pláne a szett közepén zsinórban négy friss szám egymás után, az már így sok volt, le is ültette a bulit csúnyán.
Mindemellett azért a Blood Brothers, Getting Away With Murder, Between Angels and Insects trió elég szívmelengető volt a magamfajta oldschool nu metal arcnak, és még az agyonjátszott Last Resortról se mentem ki azonnal sört venni. Itt viszont gyakorlatilag vége is lehetett volna a koncertnek, ezután a Keith Flint emlékére játszott Prodigy tribute (Firestarter) inkább csak gesztus szinten volt értékelhető, mint zeneileg, és hát mondjuk ki, a zárásnak meghagyott 2017-es Born for Greatness se egy különösebben érdekes dal, hiába sikerült Cobynak felvezetnie egy tényleg hatásos, inspiráló szónoklattal a kitartásról meg az optimizmusról. Szóval jól esett végre egyszer látni a Papa Roachot, de igazából csak megerősítették azt az előzetes feltevésemet, hogy ez utoljára kb. 10 éve lett volna az igazi.
A Cypress Hillről az is tudja, hogy a ‘90-es évek nyugati parti hip-hop színterének meghatározó bandája, aki amúgy életében nem hallgatott ilyesmit. Az is köztudott, hogy a füvezős gangszta rap nagyágyúitól sosem állt messze a rockerkedés, adtak már ki konkrét rap/metal lemezeket, meg mindkét frontembernek volt és van is másik bandája ilyen vonalon (B-Realnek ugye a Prophets of Rage, Sen Dognak meg a Powerflo). Szóval valamiért magától értetődőnek vettem, hogy itt is élő zenekaros felállást fogunk látni, pláne egy ilyen napi lineupban. Ehhez képest a tavalyi lemezükhöz hasonlóan ez is egy vissza-a-gyökerekhez stílusú ügy lett, ahol a két rappert csak egy DJ meg egy dobos kísérte (előbbi a Beastie Boys mellől ismerős Mix Master Mike volt, utóbbi meg az ősidők óta tag Eric Bobo). Így tolták a trekkeket jó másfél órán át, főleg az első négy lemezről, hogy tényleg igazán oldschool legyen a buli. Volt itt minden a hardcore keménykedéstől (Checkmate, I Ain’t Goin’ Out Like That) a főleg szagban erős füvezős blokkon át (I Wanna Get High, Dr. Greenthumb, Hits from the Bong) az igazi korszakos slágerekig (Insane in the Brain, Rock Superstar, a legvégén még egy Jump Around cover is befigyelt a House of Paintől).
Én viszont közben mégsem tudtam nem arra gondolni, hogy oké, jó fless ez, de azért mégis mennyivel jobban szóltak ezek anno a Live at the Fillmore albumon torzított gitárokkal megtámogatva. Mert lehet, hogy így tényleg sokkal nagyobbat ütött, amikor a How I Could Just Kill a Man refrénjére harmadjára azért mégiscsak bevágták Tom Morello riffjét a Rage Against’-féle feldolgozásból, de hát jól meghangszerelve simán üthetett volna ekkorát az egész buli is, aztán mégse. Szóval egyfelől respekt az arcoknak, hogy pl. a Papa Roach-csal ellentétben főleg azokat a számokat játsszák, amik tutira működnek a közönségnél, másrészt viszont ebben a formában nekem még így se adtak akkora élményt, mint Jacobyék a töltelékdalokkal.
Aztán jött a főattrakció, a Slipknot, egy tökéletesen kitalált és összerakott show-val. Gyilkos setlist, pazar vizuálok – elöl, a keverősátor előtt mondjuk nemigen szólt sehogy az egész, a kimondottan darálós kezdő blokk az élvezhetetlen szintet súrolta, bár hátrébb állítólag már nem voltak ilyen gondok. Egyébként meg a zenekar meg pont olyan volt, mint várnád kilenc embertől, akik húsz évvel ezelőtt azzal futottak be, hogy horrormaszkokat hordanak, és a végtelenül agresszív metálzenéjükben dobolás gyanánt söröshordókat püfölnek baseball ütőkkel. Most is iszonyat durvát és lehengerlőt alakítottak (egy People = Shit, (sic), Get This kezdéssel tényleg nem lehet vitatkozni, akármilyen szarul is szóljon), de azért nyilvánvaló, hogy már nem azt a zsigeri sokkoló őrjöngést tolják, mint ‘99-ben az Ozzfesten. Nem, ez itt már 40 fölötti arcok centiméterre pontosan kiszámolt, nagyszínpad-kompatibilis produkciója, ahol precízen ki van találva, hogy DJ hogyan jön le a színpadról a kordonon csüngő rajongókat hergelni, vagy hogy a perkás mikor kezd el a saját dobcuccán fetrengeni.
Egyébként főleg ők, mármint Sid Wilson, meg a direkt eltitkolt személyazonosságú új srác csinálták igazán a balhét, miközben Corey Taylor, a 21. század ultimate frontembere magához képest most megint elég visszafogottnak tűnt. Jobbára a színpad két vége közt fel-alá járkálva ordította és énekelte a dalokat, köztük meg pár számonként intézett valami lelkesítő felszólalást, változó hatásfokkal. Például amilyen hiteltelen, mikor azt szajkózza, hogy az itteni közönség minden alkalommal egyre csak jobb és jobb és jobb és jobb lesz, miután 20 év alatt járt nálunk a két zenekarával összesen háromszor, pont annyira simán megveszed tőle mégis, hogy a Slipknot koncertjén mindenféle hovatartozástól függetlenül mindenki egyetlen nagy család, és soha senkit nem rekesztünk ki. Persze ezt is el kellett rontani azzal a kamu ígérettel, hogy biztosan találkozunk még, ami reálisan nézve aligha fog összejönni a következő lemez előtt, úgy 2025 körül – már ha lesz még olyan egyáltalán.
Amúgy a buli kezdése tényleg kifejezetten elsöprő volt, a kezdő dara blokkhoz a friss Unsainted után gyorsan hozzácsapták még a Disasterpiece-t is – kár, hogy mindebből eddig a pontig tényleg annyit lehetett csak kihallani, hogy Coreynak jó formában van a hangja, Jay Weinberg meg kurva gyorsan és kurva sokat tud duplázni egyhuzamban… Aztán idővel vagy jobb lett a hangzás, vagy csak megszoktam, hogy szar (meg persze az is lehet, hogy gumimaggot vagyok, aki csak az éneklős számokra gerjed), mindenesetre ahogy elkezdtek szállingózni a Before I Forget, Psychosocial, The Devil in I kaliberű újkori klipes dalok, úgy lett egyre élhetőbb az egész buli is. Az ősidőkbe visszarántó Prosthetics ezután engem nemigen hatott meg, a Vermilion nagyívű drámázása viszont az egész buli egyik csúcsát adta (oké, ezen a ponton már biztos, hogy slágerpárti gumirajongó vagyok, bocs).
Mondjuk a másik igazán kiemelkedő darab meg pont a tavalyi visszatérő dal, az iszonyat intenzív All Out Life lett, amiről nyomban meg is állapítottam, hogy hát ez tényleg a zenekar valaha volt legnagyobb száma (de persze ezt meg biztos csak azért mondom, mert prograjongó vagyok, és indokolatlanul bukok arra, amikor egy szám 6 perc felé nyúlik, és már háromszor vége lehetett volna, de még mindig nincs). Ezután már csak a Duality maradt hátra, ami ugyancsak olyan jól működött élőben, hogy a rockdiszkóval ellentétben itt eszembe se jutott tüntetőleg kimenni róla sörért… Ráadásnak meg még két alapvetés az első lemezről, a Spit It Out nyilván a leguggolós játékkal (ami sajnos már itt is inkább nyűg, mint jó buli, mióta a világ minden második zenekara lekoppintotta), a végére kegyelemdöfésnek meg egy ordas Surfacing. Persze lehetne még hiányolni számokat, de sok értelme nincs, ilyen tekintetben bőven hozta a szintet a műsor. Meg amúgy is vérprofi volt az egész, lehetett rá bőszen ordítani meg pattogni meg ámuldozni másfél órán át. De a béna hangzás eléggé lehúzta az egészet, és hiába mesélik most be maguknak sokan, azért a világmegváltástól elég messze volt ez.
A nap záróbuliját a Subscribe adta a fesztivál túlsó végében felhúzott sátornagyszínpadon, ahol olyan tűzforró hangulatú bulit csaptak, hogy az simán lepipálta a parkos visszatérő koncertjüket, sőt, tovább megyek, a Slipknotot is. Rövidebb, családiasabb, de sokkal töményebb parti volt ez, otrombán arcon könyökölő, mégis imádnivaló hangzással, kicsit megcsavart setlisttel. Főleg az utolsó két nagylemez kapta a hangsúlyt, a Gazing kezdésbe beleremegett a sátor, a Bitter Boundary mindig könnyfakasztó, a Final Relief riffparádéja teljes önkívület, és még a Ringside Seat is előkerült, mint táncolós fesztiválnóta. A zenekaron is az látszott, hogy imádják az egészet, Bálint a Blue Mescaline végére még le is jött megúsztatni magát a közönség feje fölött, ahogy kell. Meg amúgy is végtelen mennyiségben szörföltek az emberek, ment a circle pit a Devil Take the Hindmostra, a nagy arconpörgésben konkrétan jobbra-balra repkedtek az elhagyott sapkák meg telefonok. Ennél jobban nem is nagyon tudnám érzékeltetni a féktelen hangulatot, de az biztos, hogy ez így simán az egyik kedvenc idei koncertem volt, és egyszerűen kurva jó, hogy a Subscribe újra aktív, és ilyen színvonalon mutatja az irányt a hazai modern metál színtérnek.
Szóval elég erős első napot zárt a fesztivál, az egyetlen igazán kellemetlen élmény is csak hajnalban a vasútállomáson ért, ahol a MÁV nyilvánvalóan nem volt felkészülve arra, hogy egy ilyen éjszaka után egyszerre többezer ember akar majd hazautazni. Borzalmas tolongás a szaunává alakult állomásépületben, idegtépően lassú átengedés, arról meg már ne is beszéljünk, hogy hiába raktak menetrendre egy külön fesztiválvonatot, arra sem fértek fel az emberek. Valószínűleg a vagon ajtajában, a budi mellett a padlón végigült három óránkkal még így is a szerencsésebbek közé tartozunk, hogy egyáltalán visszajutottunk Budapestre. Ezt azért illene jobban megszervezni és lebonyolítani, és nem csak legközelebb.
Fotók: Marossy Norbert
