Mind' a helyére került – szülinapi Óriás-koncertbeszámoló

20160507-_MG_7392

Sokéves koncertjárásom alatt nem egyszer megtanultam már, hogy egy zenekar születésnapi koncertje szinte kivétel nélkül mindig kitűnő bulit jelent. Főleg akkor, ha azt ígérik, hogy időrendben haladnak majd végig az életművükön, amihez a korábbi tagok is hozzáteszik majd a magukét. Nem volt tehát kérdéses, hogy az ország egyik legkitűnőbb indie-altrock-bandája, az Óriás fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő buli is kötelező program lesz szombat este az Akváriumban. És a fiúk nem is okoztak csalódást – erről azonban később, először ejtsünk pár szót vendégzenekaraikról is.

20160507-_MG_6367Az estét az Oltárifiúk nyitotta, amely egy friss zenekar a hazai palettán, tagjai azonban korántsem kezdők, olyan bandákból lehetnek ismerősek, mint a Synchronring, a Black-Out, az Uzipov, sőt, a Stiff Bastard. Ebben a formációban viszonylag egyenes, odalépős, magyar nyelvű rockdalokkal operálnak, amivel felvételen valószínűleg nem is lesz gond, élőben viszont menthetetlenül az volt az érzésem, hogy az egész zenekar egy keret, amiből a dob minden erejével ki akar törni. Hargita Gabi ugyanis olyan vaddisznó módon üti az alapokat, hogy amellett hiába lóg egy-egy gitár a fronton álló Csordás Róbert és Szánthó Dénes nyakában is, a húrosok egyszerűen labdába sem tudtak rúgni a bőrök mellett – és nem, ez egyáltalán nem az egyébként szokásosan remek akváriumos hangzás kritikája akar lenni. A buli egyébként mérsékelt érdeklődés mellett, de különösen a végéhez közeledve annál közvetlenebb hangulatban ment le, és összességében egyáltalán nem volt rossz, csak a hangszerek közti kiegyensúlyozatlanság árnyékolta be kicsit.

Utánuk a Néhai Bárány triója következett, akiknél a legszembetűnőbb dolog mindenképpen az, hogy három tag közül Burucs Szabolcs dobos a showman és az énekes is. Zeneileg kicsit elvontabb, egyszersmind eklektikusabb megközelítéssel operálnak, mint a másik két fellépő, gond nélkül megférnek náluk a hol az Oasist, hol meg a 2000-es évek amerikai tinifilm-betétdalait idéző számkezdések, 20160507-_MG_6596a standard alteroskodás, a lebegős építkezések, meg az egészen komor, ősmetálos érzetű riffek is. A hozzávalók remekül működnek is együtt, viszont talán jót tenne a csapatnak, ha az elborulások nagyobb súllyal dörrennének meg a visszafogottabb alterpunkos gitárhangzás helyett, ezzel együtt pedig nyugodtan lehetne a dalszerkezeteket is még egy fokkal tovább csavarni, mert némelyik dal szinte könyörgött a fülemben valami Isten Háta Mögöttien felforgató lezárásért, de csak nem jött semmi ilyesmi. Ám végeredményben ezen apróságok ellenére is határozottan kellemes meglepetést nyújtottak a srácok.

Végül tíz óra körül hullámverés sejtelmes hangjaival kezdetét vette az ünnepelt Óriás műsora, amiről a csapat jó előre beharangozta, hogy kronologikus és vendégekkel tarkított lesz, ezzel szemben viszont mégis a szokásos trió felállásban, 2011-ből az egyik legerősebb lassú dalukkal, a Vigyéllel kezdtek. Persze szó sem volt az ígéret felrúgásától, egyszerűen csak felvezetésként, kvázi saját születésnapjuk harmadik előzenakarként lenyomtak egy rövid vegyes slágerblokkot is, mielőtt belekezdtünk volna az időutazásba. Már ekkor körvonalazódott, hogy tényleg kiemelkedő hangulatú bulinak nézünk elébe – az Óriás már csak ilyen felemelő hatású zenekar alapjáraton is -, aztán az ötödik dalra végre elő is került Hortobágyi Laci, és belemerültünk az életmű távoli mélységeibe. A közel kétórás program főleg a lemezek legismertebb húzódalaira épült, többé-kevésbé időrendben, de tényleg előkerült pár igazi csemege is. Ezek közül az első a Lacival a dobok mögött előadott háromdalos első kislemezes blokk volt, majd Nagy Dávid 20160507-_MG_7243 visszatérésével továbbléptünk a Jön. albumra, ami mind a mai napig a zenekar definitív anyagának számít (Egyedi Péter frontember tett is egy olyan megjegyzést, hogy azóta is ebből az egy lemezből élnek), és a róla zsinórban eljátszott négy dal is kiváltképp jól eső nosztalgikus atmoszférát hozott az eddigre egyébiránt elég szépen megtelt terembe. A csúcspont innen a Mind’ a helyére volt, nem csak Laci billentyűsként való visszatérése, hanem Csongor Bálint beugrása miatt is, aki még feljebb tüzelte az addig sem gyenge hangulatot.

Aztán következtek a szintis korszak dalai. Noha a billentyű sosem volt az Óriás zenéjének központi tartópillére (épp ezért is működött kezdetben és működik tovább enélkül is remekül a banda), néhol viszont színesítő jellegében is rengeteget tudott hozzátenni a dalokhoz, és épp ezért sajnálatos, hogy ezúttal még visszatérő vendégként is hajlamos volt háttérbe szorulni a hangzásban a többi hangszerhez képest. Persze az is lehet, hogy csak én álltam rossz helyen ott elöl. A hangsúly továbbra is az ismertebb dalokra helyeződött, de elhangzottak olyan ritkaságok is, mint a Derék vagy az akusztikusan előadott Holnap talán. Időközben Lacit leváltotta a második billentyűs, Menyhei Ádám, majd az utolsó nagylemez dalai után olyasmi következett, amire – születésnap ide, vendégek oda, életmű-összegzés emide, beígért meglepetések amoda – a beavatottakon kívül alighanem nem sokan számítottak volna.

Az történt ugyanis, hogy hirtelen a szülinapi koncert össznépi karaoke partyba csapott át, ez pedig nem mással indult, mint a tavaly nagy port kavart paródia-jellegű Ossian-feldolgozással, a Márhívóval (született: A pokolnál hangosabb). Alapból szürreális élménynek tűnt a közismert halandzsa-sorokat együtt énekelni, amire a dalhoz igazodni nem nagyon akaró kivetített dalszöveg csak még egy lapáttal rátett. Aztán előkerült a néhai Zámbó Jimmy Még nem veszíthetek című örökzöldje is, amit valószínűleg sokan szintén poénként értékeltek, de ha komolyabban belenézünk a dalba, az – az Óriás hangszerelésében és előadásában legalábbis – tényleg hihetetlen erőket képes felszabadítani. Végezetül pedig befutott még Pálinkás Tamás, vele együtt pedig a Rossz vér című Ganxsta Zolee és a Kartel-eposz mára szintén túlzás nélkül klasszikussá vált belvárosi átirata is, ami megint mindenkit – elnézést, de – kibaszottul szájba vert. Persze nem maradhatott el a ráadás sem, ami a kronológiából kihagyott, de mégiscsak kihagyhatatlan fő slágereket, a Fát döntenit, a Mindenki írját meg a Szájon átot foglalta magába (zárójelben érdemes megjegyezni, hogy igen, ezek közül is kettő még a Jönről származik) – de a feldolgozásblokk egyszerűen akkora telitalálat volt, hogy a finálé tulajdonképpen már csak kapufáról bepattanó gólnak tűnt utána. Persze ettől még ekkorra tényleg mindenki egyként énekelt minden egyes sort.

Valódi ünnep lett tehát az Óriás tizedik születésnapja, egy olyan gondosan felépített, majdnem kereken két órás műsorral, ami után aligha lehetett bárkinek is súlyosabb hiányérzete – ha pedig a következő évtized bulijai akár csak a közelébe tudnak férkőzni a szombatinak, már nagyon jó dolgoknak nézhetünk elébe.

Fotók: Durcsán Bianka Anna