2016. június 15.
Megint egy este, ami bekerül a történelemkönyvbe. Egy este, amit már hónapokkal előre az év bulijaként emlegettek, és nem is alaptalanul, hiszen tényleg ritkán látni itthon ennyire nagy, önjogon is headliner kaliberű nevekből álló felhozatalt egyazon bulin. A Killswitch Engage-nek már első, 2008-as hazai bulija is metalcore-történeti mérföldkő volt, most pedig az As I Lay Dying akkori felkarolásához képest még nagyobbat merítettek a műfaj krémjéből. Az Architects ugyan az utolsó héten kiesett a buliból, de a mindig bombabiztos produkciót nyújtó August Burns Red, a 13 év után visszatérő Atreyu és az utóbbi években itthon is egyre inkább beváló Bury Tomorrow érkezése még mindig több, mint emlékezetes este ígéretével kecsegtetett. Ez pedig be is jött, hatványozottan.
Némi logiszktikai elcsúszás miatt a Bury Tomorrow-nak még az eposzi jelzőt kiérdemlő utcafronti sorok átugrásával is csak az utolsó számát sikerült elkapnom, amiből annyit sikerült leszűrnöm, hogy az angol zenekar igen meggyőzően játssza a maga dallamos metalcore-ját, határozott kiállásukkal úgy tűnt, remekül megállták a helyüket a nagyszínpadon, és látszólag a közönség is vette a lapot, legalábbis a dalra kerekedő óriási circle pit mindenképpen erre engedett utalni. Emellett pedig az is hamar világossá vált, hogy a Budapest Park hangzása ezúttal sem nagyon fog a tökéletes szint alá esni. Csak így tovább!
Másodikként a kaliforniai Atreyu vette be a színpadot, akik először és utoljára 2003-ban a Boysetsfire oldalán jártak Magyarországon, még a megboldogult Kultiplexben. Azóta nagy utat járt be a csapat, az akkori gondosan belőtt hajú metalcore-os srácokból határozott férfiemberek lettek, a göteborgi hagyatékból bőven merítő zenéjük pedig némi stadionrock-színezetet is felvett az évek alatt. Bő háromnegyed órás műsoruk kicsit lassan pörgött fel a kellő fordulatszámra, de valahol féltávnál hirtelen bekapcsolt valami a közönségben, és onnantól igazi örömünnepbe fordult át az egész koncert. Persze nehéz is lett volna nem átvenni azt a lendületet, amivel a srácok játszottak: Alex Varkatzas frontember jóformán több időt töltött a közönség sorai közt vagy fejei fölött úszva, mint a színpadon, mellette pedig a gitáros szekció is megállás nélkül pörgött, és a dobok mögül az egyébként énekfronton is remekelő Brandon Saller is folyamatosan hergelte a közönséget (még ha ez nagyrészt ki is merült a „can I get a hellyeah!?” felhívás gyakori ismételgetésében). A buli tetőpontja alighanem akkor jött el, amikor két dal között a publikum teljesen váratlanul és indokolatlanul legalább százas létszámban vetette le magát a nézőtér padlójára egy össznépi evezőgyakorlat bemutatásához, amit nyilván a banda sem hagyhatott szó nélkül, és az ekkor beállt hangulatot már gond nélkül megtartotta a folytatásban elővezetett Bon Jovi-feldolgozás (You Give Love a Bad Name), és a Lip Gloss & Black őssúlyos, „gitárpuskák a célpontra néznek” koreográfiával megfejelt fináléja is. Vérbeli szabadtéri nagyszínpadra való programot prezentált a zenekar, de azért persze azt sem bánnánk, ha egy-két éven belül újra idetévednének egy klubbulira.
Az August Burns Red viszonylag rendszeres vendég Magyarországon, az utóbbi években minden új lemezük megjelenése után eljöttek egyszer, és mivel a tavalyi anyaguk, az epikus felhangokkal kacérkodó Found in Far Away Places számomra a legjobban sikerült művük a Messengers 2007-es alapvetése óta, fokozott várakozással néztem a koncert elébe. Szubjektív meglátás, de a többi anyaguk nálam csak részleteiben működik, és a 2013-as düreres bulihoz hasonlóan ismét ugyanezt éreztem a koncert alatt is. Itt egy kiemelkedően erős, félelmetesen pontos zenekar, de valahogy élőben egy kicsit elveszik az erejük – egy hajszálnyival talán kevésbé is szóltak tisztán a többi bandánál (a breakdownok basszuskiemelései mondjuk tényleg jó értelemben mellbevágók voltak), és a dalválasztás is lehetett volna erősebb. Nagyrészt egyébként az újabb keletű tételek domináltak, csak a második félidőre került elő pár olyan régebbi klasszikus, mint a Back Burner, a Composure vagy a záró White Washed. De még mielőtt nagyon lehúzósnak tűnnék, leszögezném, hogy azért ezek mellett is akadtak bőven csúcspontjai a bulinak, az Empire kórusa például kapásból felért egy hidegrázással, és az is igencsak elismerésre méltó és meglepő fordulat volt, hogy az Everlasting Ending című új dalra JB Brubaker gitáros és a basszer Dustin Davidson hangszert cseréltek, és utóbbi játszotta a dal hathúros mozzanatait, tekerős szólókkal, mindennel együtt, méghozzá hibátlanul. Dustin egyébként általánosságban is a koncert tulajdonképpeni sztárja lett Jake Luhrs énekes helyett, egyik felkonfjában kitért az éppen csak véget ért osztrák-magyar meccs hazai győzelmére is, megjegyezve, hogy egész biztosan mi voltunk a zenekar valaha volt legboldogabb közönsége; ezen kívül pedig a vokálokat is kitűnően hozta, köztük Jeremy McKinnon dallamait is a szintén új lemezes Ghostsban. Ezeket egyébként a nézősereg is szinte egyként zengte, és elöl különben is végig igen heves aktivitás kísérte a fellépést, wall of death-szel meg mindennel. Voltaképp egyáltalán nem volt rossz az ABR koncertje, sőt, kitűnő volt, ám mégis bőven volt még hova feljebb tolni a mércét, ahogy azt a KSE hamarosan meg is mutatta.
A Killswitch’ ugyanis olyan szinten tökéletes bulit prezentált a nagyérdeműnek, hogy arról megint csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A februári Parkway Drive-koncert után azt írtam, „nagyon nagyot kell ahhoz alakítani, hogy ezt az estét idén bárki felülmúlja.” Na, hát Adam Dutkiewicz és csapata jött, látott, és ezt röhögve megcsinálta. Álomba illő hangzás (csak azért nem mondom, hogy lemezminőség, mert még annál is jobb), tanítani való kiállás, és hibátlan performansz, Jesse Leach énekes pedig alighanem élete formáját hozza a bandába való visszatérése óta. Howard Jones idején nagyon sokszor éreztem azt, hogy a korai Jesse-érás dalokat egyszerűen elkomolytalankodta (anno nyilatkozott is egy olyat, hogy eleinte egyáltalán nem jött neki át az Alive or Just Breathing lemez, amire… hát, leginkább annyit lehet reagálni, hogy „?!?!?”) – Jesse ellenben még Howard jóval sekélyebb dalszövegeit is olyan beleéléssel, a szívét-lelkét belerakva képes előadni, hogy valami egészen elképesztő hatással van az emberre. Mérhetetlenül sokat tesz hozzá az ő jelenléte és katartikus előadásmódja a zenekar hatásfokához, ami természetesen a közönségre is azonnal átragad. Ezzel pedig éles és egészen sajátos kontrasztban áll az a fajta komolytalanság és jó értelemben vett hülyeség, amit Adam Dutkiewicz gitáros figurája képvisel, aki nem átall felkonfjaiban rendszeresen a „beer, metal & boobs” szentháromságot éltetni, nyilván a magyar lányok szépségéről is muszáj volt elejteni néhány keresetlen szót (kiemelt szerepben a „my penis” szószerkezettel), egy egész dalt végigszörfölő lányhoz pedig egy rögtönzött obszcén pop-punk dalocskát is intézett. Tényleg valami egészen egyedülálló, ahogy a Killswitchben így megfér egymás mellett a szívkiöntés, a baromság, és a halálosan komoly profizmus.
Ami a dalválasztást illeti, nyilván egy hét lemezből álló életmű mellett ez megint az a buli volt, ami után mindenki fel tudná sorolni legalább öt kimaradt überkedvencét, de az tény, hogy üresjárat egy másodpercnyi sem volt a programban. A műsor első felét a kiszámíthatatlanság jellemezte, itt mindenfélék előkerültek az új daloktól a Howard-érás slágereken át az igazi old school lesújtásokig, ennek a tetőpontja a még az ezredforduló idejéről származó Temple From the Within bevetése volt, aminek négy perce azon nyomban be is vonult életem legkatartikusabb koncertélményei közé. Arra is jól ráérzett a banda, hogy ezután kell pihenésül elővenni az előző lemez balladáját, az Alwayst, ami sokak szerint (szerintem is) az életmű egyik legerőtlenebb tétele, viszont szemlátomást ezt a számot is elég sok ember élhette meg csúcspontként. Innen pedig a My Last Serenade-del kezdve jöttek a kötelező alapdalok, mint a Rose of Sharyn, az End of Heartache vagy a My Curse, ekkorra már végképp konstans vörösben állt az ünnepmérő, majd a finálét az In Due Time hozta el. Ezután pedig olyasmi történt, amire nemigen láttam még példát: visszázás, semmi, fény föl, zene be, közönség el… majd jó 2-3 perc után a zenekar hirtelen mégis újra a színpadon termett, és a kissé megfogyatkozott létszámú nézősereg előtt a Life to Lifeless-szel ráhúzták a lapot a 19-re – és nyertek, diadalmasan. Amennyire tudom, mostanában egyáltalán nem szokásuk bárhol ráadást adni, és ez, plusz Jesse a cateringet dícsérő instagram-posztja alapján erős a gyanúm, hogy a tegnapi buli a zenekarnak is maradandó élmény lett. Nekünk biztosan.
Lehet azt mondani, hogy a Killswitch az új lemezeken ráállt a biztonsági játékra, de ezzel egy időben élőben talán még magasabban iskolázzák szinte a teljes műfajt, mint eddig bármikor, ez pedig az August Burns Red, az Atreyu és a Bury Tomorrow szintén kiváló performanszaival együtt tényleg verhetetlen estét eredményezett. A februári Parkway Drive után a második olyan buli idén, aminél jobbat nemigen lehet összehozni.
