Majdnem olyan király, mint elsőre – Trivium-beszámoló az Akváriumból

Két évvel ezelőtt, a Trivium első hazai koncertjén Matt Heafy frontember nagyjából három számonként kijelentette, hogy ez a buli annyira jó, hogy amint lehet, jön is vissza a zenekarral Budapestre. Aztán tavaly a floridai metálbanda kiadta az évtized legjobb Trivium-lemezét, a múlt héten pedig Heafy ígéretéhez hűen vissza is tértek hozzánk, hogy bemutassák a The Sin and the Sentence dalait. És hogy lett-e megint annyira jó a buli az Akvárium csordultig telt nagytermében, mint tavalyelőtt a Barba Negra Trackben? Nem, de majdnem.

Az aktuális európai turnéra Heafy két személyes kedvenc feltörekvő metálzenekarát szervezte le vendégnek, közülük az estét a walesi Venom Prison nyitotta. A sűrű, tömény, death metalos irányú aprításban utazó csapat fél nyolcas kezdésére máris egész szép közönség gyűlt össze a NagyHallban, viszont a srácok műsora aligha hagyhatott mély nyomot sokakban. Pedig alaposan odatették magukat, kiváltképp az irtózatosan kemény csaj benyomását keltő énekesük, Larissa Stupar, aki még le is mászott a kordonhoz, hogy közvetlenül az első sorok arcába üvöltse az igazságtalanság ellen felszólaló sorait. Mindez azonban nem sokat ért annak fényében, hogy az eleve nehezen megfogható, fullasztóan súlyos dalok mennyire élvezhetetlenül szólaltak meg a teremben – pedig még csak nem is az volt a gond, hogy mondjuk a gitárok vagy az ének nem hallatszódtak volna, minden hangszert ki lehetett venni, de valahogy mégsem állt össze belőlük egy egészséges hangzáskép. Így aztán a nézőtéren is viszonylag eseménytelenül telt el a banda bő fél órája, a jelenlévők tisztességgel végigbólogatták, megtapsolták a műsort, és viszlát.

Ezzel szemben a második banda, a Power Trip már egy egész hatásos bulit vágott a közönség arcába. A texasi thrasher brigád zenéje itthon hallgatva nyom nélkül gázolt át rajtam a maga tukatuka tempóival és a száraz slayeri és exodusi riffelésével, élőben viszont egy csapásra működni kezdett a dolog. Nem utolsósorban azért, mert a srácok sokkal jobb hangzást kaptak, megkockáztatom, hogy egész este ők szóltak a legtisztábban, ez pedig elég is volt ahhoz, hogy eladja a tavalyi Nightmare Logic és a 2013-as Manifest Decimation lemezek dalait. Egyszerűen muszáj volt vigyorogva bólogatni a tüskés témákra, pár lelkesebb arc pedig már az este első pitjeit is beindította, amikbe aztán jó páran be is szálltak, korosztályra való tekintet nélkül, ránézésre úgy húsztól hatvanig. Szóval a Power Trip is egy olyan banda, akik lemezen aligha nevezhetők izgalmasnak, ellenben koncerten – ezen a koncerten legalábbis – nagyságrendekkel hatásosabban adták elő magukat.

Persze ez még mind semmi volt ahhoz képest, amit a Trivium másodszor is leművelt Budapesten. Megint nem tudok mást mondani, mint hogy ez a koncert egy igazi metálünnep volt, olyan iskolai tankönyvbe illő. Kezdve onnan, hogy Heafyéknek volt képük az Iron Maiden örökbecsű Run to the Hillsét bejátszani intrónak, hogy az így feltolt hangulat hátán aztán nekifutásból még nagyobbat szóljon az, amikor bevették a színpadot a The Sin and the Sentence óriási címadó dalával. A srácok továbbra is végtelen határozottsággal uralják a színpadot, Heafy középen a maga 190 centijével eleve vonzza a figyelmet, de ugyanígy odateszi magát a szélmalom-headbangelés bajnoka, a szólógitáros Corey Beaulieu, illetve a visszafogottabb kiállású Paolo Gregoletto basszer is, ráadásul a nagy riffparádézás közepette még mindketten alaposan be is segítenek a főnöknek a vokálozásba. Mögöttük a banda legújabb dobosa, a villámkezű Alex Bent meg úgy hajta előre az egész brigádot az irgalmatlan tempóival, hogy öröm nézni és pláne hallgatni. Mindemellett Heafy a szünetekben is igyekszik a tenyeréből etetni a közönséget: rendesen “s” hanggal ejti Budapest nevét; magyarul dobálja a köszönömöket és hogyvagytokokat; folyamatosan hecceli a jelenlévőket, hogy még nagyobb bulit kell csinálnunk, mint a varsóiak; és nyilván megint beígéri, hogy amint lehet, jönnek is vissza hozzánk. A Trivium egy hibátlanul működő gépezet, aminek a működését legfeljebb külső tényezők, vagy éppen az általa feldolgozott nyersanyag minősége zavarhatja meg.

Ezzel pedig el is értünk oda, hogy azért volt a bulinak pár szépséghibája is – bár igazából ezek sem feltétlenül hibák, inkább csak olyan dolgok, amikben lehetett volna még ennél is erősebb az összhatás. Az egyik ilyen a hangzás, ami – középtájt legalábbis – pont kellően vastagon és élvezhetően dörgött, de mégsem volt olyan tiszta, mint a Power Tripé, és pláne nem csontozott ki élve úgy, mint tavaly ugyanitt az Architects irgalmatlan szaggatásai. A másik dolog pedig a setlist, amit ezúttal nem sikerült annyira tökéletesen kimérniük, mint tavalyelőtt. A bő 80 perces műsor jó egyharmadát az új dalok tették ki, amelyek remekül működtek is, főleg a nagyszabású nyitószám, illetve a fő szett végén az ugrálós, együtténeklős The Heart in Your Hate és a lehengerlő Beyond Oblivion párosa. A régebbi dalok közül viszont eléggé kiszámíthatatlanul válogattak a srácok, és mintha direkt hanyagolták volna a korábbi sikerlemezeik népszerűbb tételeit, ezek közül egyedül a Throes of Perdition, és a ráadásban a Pull Harder… kerültek be a programba. A többi bevált sláger helyett a 2005-ben az áttörést meghozó Ascendancy-t csak a címadó dal képviselte, az általában méltatlanul mellőzött The Crusade albumot pedig a kimért thrashelésből egy zenei földrengésbe torkolló Becoming the Dragon. Ezek mellé kaptunk még jó pár váratlan meglepetést az In Waves korszakból (Inception, Caustic, Shattering), meg persze az előző két lemez két kötelező húzódalát a Strife és az Until the World Goes Cold képében. Utóbbi kettő nem meglepő módon szintén egyértelműen a buli csúcspontjai közé tartoztak, óriási éneklések kísérték mindkettőt, ahogy nyilván az utolsó ráadásnak ellőtt In Waves-t is, aminek úgy tűnik, mostanra a leguggolós játék is elmaradhatatlan kelléke lett.

Szóval a hangulatra és a banda kiállására, teljesítményére ezúttal sem lehetett panasz, az meg, hogy nem tudok túllépni a Rain, a Like Light to the Flies, a Forsake Not the Dream vagy a Kirisute Gomen hiányán, igazából csak saját magam felesleges kesergetése. A Trivium ettől függetlenül egyértelműen legfelső ligás modern metálzenekar, és ha legközelebb megint visszajönnek, megint ugyanúgy kötelező lesz megnézni őket. (Már csak azért is, hátha végre eljátsszák a Shogunt.)

Fotók: Somogyi Lajos (Bands Through the Lens)