2013. április 25.
Azt hiszem Jesse Leach visszatérését a Killswitch Engage-be felesleges lenne már túlragozni, hiszen sokszor sokféleképpen körbejártuk a témát korábban, és a nemrég megjelent friss nagylemezről is írtunk már, ami ugyan megosztotta a rajongókat, de azt kevesen vonhatják kétségbe, hogy baromi jó érzés újra Jesse Leach-et látni a Killswitch élén. A kérdés ugyanakkor jogosan merülhet fel többekben, hogy vajon élőben hogyan fognak megszólalni a Howard Jones era dalai? A Disarm The Descent bővített kiadása már erre is adott egyfajta választ, miszerint felesleges túlzottan aggódni, azért természetesen egy személyes élmény az, amire minden old school Killswitch fan áhítozik, amióta visszatért az énekes a bandába. Én konkrétan 9 évet vártam erre a pillanatra, így amikor bejelentésre került a bécsi dátum, kétség nem férhetett hozzá, hogy ott a helyem az első sorokban.
Nyolc után nem sokkal a Heartist törte meg a csendet egy akkor még igencsak szellősen megtöltött teremben. A bandát elég felületesen ismerem, nem igazán fogott meg bemutatkozó EP-jük, de úgy látszik a kiadó nagyon lát bennük fantáziát, ha már erre a turnéra is benyomta őket. A hangzás nem igazán volt meggyőző, ellenben a zene maga nem volt rossz, bár továbbra sem győztek meg arról, hogy nekem ezt otthon hallgatnom kéne. A magasabb énektémáknál ráadásul igen komoly bajok is adódtak helyenként, így aztán összességében nem tudnám közepesnél jobbra értékelni a nyitányt. Őket követte a brit Sylosis, akiket szintén csak ímmel-ámmal ismertem előzetesen. Itt viszont szinte azonnal földbe gyökerezett a lábam. A brutális erővel megdörrenő dalok, a Rob Callard dobos kegyetlen kemény munkája és az elképesztő fényezés együtt egy mindent elsöprő élménnyel gazdagítottak. Helyenként némi Gojira érzésem is támadt, ami megint csak piros pont nálam. Az áhitatot csupán egy helyi kolléga zsabolása törte meg, mondandójából csupán a kamera és a videó szavakat szűrtem ki, de elég egyértelmű volt a szándéka, miszerint azonnal hagyjam abba a videózást.
Már a Sylosis alatt is elég szépen megtelt a tánctér, én pedig technikásan az átszerelés alatt kivonuló embersereg által hagyott űrt kihasználva gyorsan be is furakodtam előre, a nagy terv pedig ilyenkor mindig az, hogy aztán szép fokozatosan majd visszaszivárgok a keverőpulthoz. Így tudok elöl közvetlen közelről is szemlélődni, illetve acsarkodni, majd kicsit a darálóban is hőbörögni, végül hátul megszakérteni az egészet. A háttérvászon igen impozáns volt, mint mindig, viszont a két gitáralap egy kicsit csodálkozó állásba vonta a szemöldökömet. Az In Due Time klipjéből már ismerős lehet a szett, miszerint mindkét gityós Laney kombó + ládával nyomul, ami mondjuk nem feltétlenül jelent rosszat, csak azért merően szokatlan látvány nagy zenekaroknál. Még azt is furcsálltam, hogy a dobnak nem volt külön dobogó, így lényegében semmit sem lehetett látni Justin Foleyból. Indulás előtt lecsekkoltam, hogy milyen számokat nyomnak mostanában a srácok, így nem ért teljesen meglepetésként a The Hell In Me – Bid Farewell – Fixation On Darkness hármassal való nyitás, ugyanakkor azt hiszem keresve sem találhattak volna ennél bikább nyitányt. Én korábban már ötször láttam élőben a bandát, így igazából nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy hozták a már szokásos formát, magas színvonalat, ami rengeteg hülyéskedést, borzasztó aktív, élő színpadképet jelentett, miközben a dalok játszi könnyedséggel kerültek elővezetésre. A különbség „csupán” annyi, hogy most először adódott alkalmam Jesse Leach vezetésével látni a csapatot. Az új dalok értelemszerűen nem okoztak semmi gondot, a sokak által kíváncsian várt Howardos témákat is végig stabilan hozta Leach, míg az Alive Or Just Breathing dalai az ő előadásában végig totális katarzisba repítettek minden egyes alkalommal.
A kezdést követően szépen megkezdtem a hátrálást, mivel a közönség éneklésén és pár szörnyen fülsértő fütyülésen kívül alig lehetett kivenni a zenéből meg az énekből valamit. A helyzet a terem közepén valamivel jobb lett, de az igazat megvallva hiányzott az őserő a hangzásból. Nem tudom mi lehetett az oka, de mintha le lett volna kicsit szabályozva az egész. Persze nem kell, hogy agyatlanul fájjon a hangerő, de azért némi kraft jót tett volna a bulinak. A setlist egyébként baromi ügyesen össze volt rakva. A folytatásban érkezett a The Awakening, a Life To Lifeless, a No End in Sight, a Take This Oath, a The Arms Of Sorrow és a This is Absolution. Érdekes, ugyanakkor nem teljesen váratlan húzásként egyetlen számot sem játszottak a 2009-es self titled korongról. Ezen az estén csendült fel élőben a friss album megjelenése óta először az All That We Have, ami gyorsvonatként gázolt át minden egyes jelenlévőn. Ezután pedig az abszolút csúcspontjához érkezett az este a Rose of Sharyn, Numbered Days, Self Revolution hármasának köszönhetően. Az In Due Time után pedig egy szokásos Adam D magánszámot csodálhattunk meg, miszerint némi felvezetést követően egy jól megtermett käsekrainert (bécsi kolbászt) tömött a szájába, amit egy doboz sörrel öblített le. Igazi optimális bevitel ez koncert közben, főleg, hogy ő még énekel is ugye elég sokat, haha. A slágergyűjtemény végül a My Curse-szel és a The End Of Heartach-el ért véget, igaz, csak egy kis időre. Mert hát azt ugye senki se gondolta komolyan, hogy a My Last Serenade nélkül vége lesz a koncertnek?! Ezzel pedig fel is került az i-re a pont, az élmény pedig így vált teljessé. Végig egy nagyon közvetlen, családias, jó hangulat jellemezte a bulit. Az új dalok élőben is remekül működnek, a Howard Jones-os nótákat is szépen hozta Jesse, míg az Alive lemez szerzeményei hozták a kötelező hidegrázós élményt. Örülök, hogy valóra vált az évekkel ezelőtt még lehetetlennek tűnő álom, és egy igen jó formában éneklő Jesse Leach-csel tudtam együtt énekelni kedvenc lemezem dalait. Felesleges is lenne túlragozni, ez egy igen szép este volt.
