Himnuszok, breakdownok és konfetti – Parkway Drive-koncertbeszámoló

Azt, hogy a Parkway Drive hányszor járt már Magyarországon, lassan már nem is számoljuk (amúgy most kilencedszer). Az, hogy Winston McCallék február eleji Barba Negrás koncertje jó előre telt házas lesz, teljesen nyilvánvaló volt; mint ahogy azt is sejteni lehetett, hogy az Architects és a Thy Art Is Murder társaságában elkövetett lesújtás 2016 első „év koncertje”-esélyes bulija lesz. Azt azonban, hogy az ausztrál szörfös brigád és barátaik kedden este mennyire magasra tették a lécet a teljes idei koncertfelhozatal számára, még most is alig hisszük el. Mert bár ha nagyon akarjuk, nyilván van mibe belekötni, de a koncertre így is túlzás nélkül rásüthető a „tökéletes” jelző.

Thy Art Is Murder

Az egyik ilyen apróság volt például, hogy a Thy Art Is Murder hajszálpontosan fél 8-as kezdésekor a basszusgitárt mintha valaki nullára húzva felejtette volna, de az ausztrál deathcore-banda ennek ellenére is lehengerlő teljesítményt nyújtott. És ezt úgy mondom, hogy itthon hallgatva soha egyetlen lemezük, sőt, daluk sem tudott megfogni – ennélfogva aztán arra sem én lennék a legmegfelelőbb ember, hogy megítéljem, a Molotov Solutionből beugrott Nick Arthur vokalista mennyire tudta betölteni a decemberben kilépett CJ McMahon által hagyott űrt, de a műfaji sztenderdekhez képest elég meggyőzően acsarkodta a sorokat a srác. A zenekar eközben feszesen, szigorúan darálta végig az olyan számokat, mint a Purest Strain of Hate, a Reign of Darkness vagy a záró Holy War (itt külön kiemelném Lee Stanton dobos emberfeletti performanszát), amit persze a közönség is már az első daltól kezdve heves mozgással – na meg sördobálással – díjazott, kis túlzással az egész koncert egyetlen folyamatos circle pit volt. Mindehhez persze az is kellett, hogy a kezdeti basszushiányt leszámítva a kerek fél órás műsor végig hibátlanul, átütő erővel szólaljon meg (ez az egész estére általánosságban is igaz), így aztán még ha a slágerométer nem is ütötte meg a következő két bandánál mért szinteket, a Thy Art így is remek nyitánya volt az estének.

Architects

Brighton fiai az este főzenekarához hasonlóan szintén jó párszor megfordultak már Magyarországon az évek alatt, legutóbb 2014-ben léptek fel a Dürer Kertben, ahol egy fergeteges bulin mutatták be akkor megjelent legutóbbi nagylemezük, a Lost Forever // Lost Together dalait. Azonban Sam Carter és csapata mintha azóta el is felejtették volna, hogy nem egész két éve már egyszer eljátszották nekünk majdnem az egész lemezt, és az aktuális programban újra szinte kizárólag ezen album tételei közül szemezgettek. Persze kétségtelen, hogy egy kiváló anyagról van szó, talán a csapat eddigi legkiválóbbjáról, és ezt jól láthatóan a rajongótábor is így érzi (személy szerint meg is lepődtem, hogy a Dead Man Talking mekkora össznépi együtténekléseket indított be), de azért arra is elég komoly összegben mernék fogadni, hogy némelyeknek a bő háromnegyed órás buli végeztével komoly szívfájdalmakat okozhatott például a Hollow Crown albumos Early Grave és Follow the Water, vagy akár későbbről a Day In Day Out vagy a Devil’s Island hiánya. További furcsaság, hogy a zenekar ezúttal egyetlen gitárossal lépett a színpadra, Tom Searle-nek egészségügyi okok miatt kellett hazaugrania pár napra, de a dalok ezt egyáltalán nem szenvedték meg, szóval úgy komolyabban az építészek performanszába sem lehet belekötni – játékból, hangulatból, hangzásból és fényhasználatból (több breakdownok ritmusára felvillanó lámpát a metálba!) egyaránt ötösre vizsgázott a csapat, már megint. Ahhoz meg, hogy a mégiscsak kihagyhatatlan These Colours Don’t Run micsoda energiákat képes felszabadítani minden egyes alkalommal, nem is tudom, miféle jelző érhet fel. De júniusban azért lehetne majd kicsit több régebbi dal. Vagy még inkább még újabb.

Parkway Drive

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a Bohemian Rhapsody kulcsszerepet fog játszani az este menetében, de a Parkway Drive nem átallott egy főleg 80’s tematikájú átszerelős playlist után a Queen örök klasszikusára lekapcsolni a fényeket, és egyben már a színpadra lépésük előtt módszeresen feltolni a hangulatot. Aztán ahogy Freddie Mercury halhatatlan sorainak végigéneklése után végre felhangzott a tavalyi Ire lemezt indító Destroyer, a srácok kisétáltak, és konfettieső közepette, vulkánként tört ki a nagybetűs ÜNNEP.

Azonnal be is indult a kollektív mozgolódás, ugrálás, pitezés, szörfölés, meg minden, és rögtön az elején ki kell térnem arra, mennyivel élhetőbb volt a mostani közönség a legutóbbi Barba Negrás bulihoz képest, amikor is pár delikvens még a középső pulttól cirka három méterre is folyamatosan verte egymást meg a körülöttük állókat „moshpit” ürügyén, tucatnyi ember buliját elcseszve ezzel. Na, az ilyesmi most – amennyire láttam – szerencsére elmaradt, végtelenül pozitív atmoszféra uralkodott az egész teremben, Winstonékon is látszott (és elég hamar szóvá is lett téve), mennyire meg vannak illetődve az elsöprő fogadtatástól. Egyébként az este tendenciáját tartva a Parkway is egy tag mínusszal állt ki, náluk éppen Jia O’Connor basszer hiányzott, aki helyett a Thy Art egyik gitárosa, Andy Marsh pengette a mélyeket. Már a műsor első felére is gond nélkül rásüthető a slágerparádé bélyeg, a fiúk olyan húzódalokat dobáltak gyors egymásutánban, mint a Carrion, a Karma vagy a Dark Days, de hiába volt az ünnepmérő már ekkor is pirosban, félidőnél még erre is rá tudtak tenni egy lapáttal. A nemrég megszőkült fejű Winston ekkor arról intézett egy rövid felszólalást, hogy mennyire nagy szerepe van az életben a bandának, a zenélésnek meg úgy egyáltalán a zenének, majd jött az új lemez nyári gigaslágere, a Vice Grip. És persze, zenei szempontból csont nélkül rá lehet róni a számra az „ellangyultak.” ítéletet, de akkor is tagadhatatlanul van ebben a dalban és a soraiban valami akkora felemelő plusz töltet, hogy ezt a bő négy percet én személy szerint simán életem legnagyobb pillanatai közé könyveltem el.

A sort az Idols & Anchors és egy kiadós hóóoóózás folytatta, majd következett a koncert legsúlyosabb fejezete az új albumos, szintén bombaerős Dedicated képében, amiről már a lemezkritikában is megírtam, hogy az utolsó perce jó eséllyel a komplett Parkway-életmű legsúlyosabb témája. A hegyomlás erejű breakdown végére érezhetően meg is fáradt kicsit a publikum, de a slágeráradatnak még messze volt a vége, jött a Wild Eyes és az első lemezes Romance Is Dead párosa, majd a fő szettet a Swing és a sokadik óriási circle pit zárta. Újabb hosszas éljenzés következett (miközben az előrelátóbbak már indultak is a ruhatárba a cuccaikért), majd a srácok ráadásban a mocskos groove-okkal átitatott Crusheddal és a Deep Blue album talán legnagyobb himnuszával, a Home Is for the Heartless-szel tették fel az i-re a jókora pontot. Nyilván innen is lehetne hiányolni dalokat (hol a Smoke ‘Em? Hol a Boneyards?? Hol a Sleepwalker???), de összességében a Parkway Drive kilencedik hazai koncertje minden szempontból hibátlan volt. Nem voltam ott mindegyik bulin, de nehezen tudom elképzelni, hogy ennél bármelyik is jobb lehetett volna.

…és aki úgy érezte, hogy ez az egész este túl szép így, hogy igaz legyen, annak sajnos igaza is lett, a főzenekar után a ruhatárban ugyanis újra megismétlődött a legutóbbi PWD-bulin is megtapasztalt, azóta is keserű szájízzel emlegetett heringparti, és megint vagy egy órának kellett eltelnie, hogy végre rendeződjenek az állapotok. Aki viszont ettől inkább ráérősen távol maradt, az akár a Thy Art Is Murder legénységével is haverkodhatott a pultnál. Lényeg a lényeg, nagyon nagyot kell ahhoz alakítani, hogy ezt az estét idén bárki felülmúlja.

Fotó: PZsP / Barba Negra facebook