#Hírek
április 19.
2013. október 16.
A koncert, ami körülbelül hat-hét évvel ezelőtt lett volna esedékes. Akkoriban élte ugyanis végnapjait a mall emo hullám, ami a hátára vett olyan, a hardcore-hoz és a metalhoz valós szálakkal kötődő bandákat is, mint a Silverstein, a Senses Fail vagy akár a Finch, miközben Story of the Year szintű zenekarokat is kitermelt. Így aztán könnyen rámondhatjuk a tegnap esti, családias hangulatú bulira, még ha a Silverstein utóbbi időben tanúsított szorgoskodása és a reunionhullám rá is cáfol erre kicsit, hogy a Funeral For A Friend legénysége egy majdhogynem üres (szín)teret töltött meg újból friss, fiatalos hanggal. De még ha el is szomorodtunk (bár meglepetést azért nem okozott, már csak a relatíve ismeretlen előzenekarok miatt sem), hogy egy valamikor nagy névnek számító banda a kisterembe szorult, a szűkös hely és az ezzel együtt járó közvetlenség nagyban hozzájárult a feledhetetlen élményhez.
Persze már az előzenekarok alatt se kellett nagyon mélyre ásni a túláradó érzelmekhez, bár mind a Polar, mind a Gnarwolves kicsit más célközönségnek zenél, mint a FFAF. Ennek ellenére (vagy talán épp a változatosság és az újdonság varázsa miatt) mindkét zenekar magával ragadó bulit csinált, brutális energiával és jól megírt, meghangszerelt és eljátszott dalokkal, abszolút szerencsés, és nagyon szimpatikus döntésnek bizonyult, hogy Matték ilyen fiatal, kitörés előtt álló bandákat hoztak el a turnéra. Ha konkrétumokba akarok bocsátkozni a zenekarokkal kapcsolatban, a Polar — akiknek a tegnapi volt az utolsó állomása a koncertkörúton — egy jó értelemben egyszerű hardcore zenekar, kellő agresszióval és az ezt alátámasztó basszuskiemelésekkel (amikről a beállás alatt még azt hihette az ember, hogy éppen készülnek elpusztítani a kisterem hangosítását) és a jól együtt dolgozó két gitáros által elővezetett, fogós dallamokkal. Tavalyi, Iron Lung című lemezükről elég jókat is írtunk, és abszolút érthető, ha valaki kifejezetten miattuk jött le a Dürerbe (bár azért kevés ilyen koncertlátogató akadt). A náluk egy fokkal (egész pontosan annyival, hogy ezek után joggal várjuk, bármilyen kiadvánnyal rukkoljanak is majd elő) izgalmasabb, brightoni Gnarwolves pedig egy punkzenekar. A bandát úgy kell elképzelni, mintha egy Chuck Ragan orgánumával megáldott banda skate punk lendülettel nyomna pop-punk dallamvilágban fogant dalokat. És akkor az állandó tempóváltásokról még nem is szóltunk, no meg arról, hogy a kikötői dokkmunkás kinézetű gitáros szakadásig pengette elő húrjaiból a jobbnál jobb és gyakran szélvészgyors témákat, igazi garázsdobolást kaptunk a kiállások alatt szemérmetlenül (de joggal) lihegő dobostól, a bőgős pedig alapból egy terepszínű, az új The Southern Oracle logóval ellátott pólóban ment fel a színpadra. Nagyon ígéretes csapat, értük érdemes volt korábban érkezni, nagy kár, hogy rajtuk kábé feleannyi, a Polarön pedig negyedannyi ember lehetett, mint ahányan végül eljöttek a headliner bandára, és maroknyi lelkes aktivistán kívül a közönség mozgolódása sem bizonyult eget rengetőnek.
A Funeral For A Friend produkciója esetén viszont már egyértelműen vette a lapot a szépen megszaporodott közönség, és egész biztos, hogy az összes jelenlévő olyan élménnyel gazdagodott (már aki nem fogyasztotta mértéktelenül a szeszt), ami még később, lefekvés után is garantált álmatlanul forgolódást és a buli egyes részletein kattogó agytekervényeket eredményezett. A letaglózó hatás több tényezőre is visszavezethető, melyek közül első helyen szerepel a bevezetőben is említett, eléggé túlnyújtott várakozási idő, hiszen fennállásuk tizenkét éve alatt most jutottak el először hozzánk, hogy klubkörülmények közt is bizonyíthassák rátermettségüket. Ezért Matthew külön elnézést is kért, bár maga a koncert felért száz bocsánatkéréssel is. Hiszen már maga a zenekar is egy jelenség: a dobok mögött a szarrávarrt Pat Lundy, aki a Rise To Remainből érkezett Ryan Richards helyére, és az este folyamán egyértelműen bebizonyította, hogy helye van a FFAF-ben; a hat- és négyhúros gitárokat hiba nélkül kezelő, bár kissé leharcolt Gavin Burrough és Richard Boucher; a továbbra is rendkívül szőrös és tehetséges Kris Coombs-Roberts és persze a hihetetlenül lelkes és jó fej Matt Davies-Kreye. A frontember többek között a hardcore-hoz való viszonyáról, zenesznobokról és a halottainkra való emlékezés fontosságáról is beszélt a dalok között, és ezek az átvezetők majdnem olyan magával ragadóak voltak, mint maguk a nóták. Pedig a dalválasztásról is röviden annyit lehet elmondani, hogy hibátlanul sikerült. Elhangzott egyben a Between Order and Model — egy kis csavarral, a The Art of American Footbal ugyanis harmadiknak érkezett, valószínűleg azért, hogy felkorbácsolja a kezdetben valószínűleg a kevéssé érthető hangzás miatt is kissé lagymatag érdeklődést — és a Four Ways to Srceam Your Name, előkerültek a kötelező dalok az első két lemezről (Rookie Of The Year, Bullet Theory, All The Rage, Roses for the Dead no meg ráadásnak a History), és még véletlenül se kaptunk semmit a Tales Don’t Tell Themselves-ről és a Memory and Humanity-ről.
Meglepetés gyanánt a Front Row Seats to the End of the World és a viszonylag sok Conduit-os dal említhető meg, utóbbiak egyes témái egyébként különös jelentést adnak Kris-nek a vele készült interjúban tett azon kijelentésének, hogy a Funeral’ mellett szívesen játszana stoner pop bandában. Végezetül bűn lenne kihagyni, hogy a nagyon fogékony és átszellemült közönség is hozzájárult ahhoz, hogy jól sikerült a bál, lökdösődéstől a stagedive-on át a jól sikerült singalongokig akadt itt minden, mint a búcsúban, a History együtténeklésével pedig el is dőlt, hogy műfaján belül a Funeral For A Friend koncertje az év legjobbja (még ha hasonló zenekarok enyhén szólva nem tolonganak őrizetlenül hagyott államhatárainkon), de összességében is a legkiválóbban sikerültek között kell, hogy legyen. Mindez azért is nagy öröm, mert nyilván sokan lehetnek úgy vele, hogy az ezredforduló környéki emocore legfelsőbb köreibe inkább más zenekarokat sorolnak, ez viszont most a megjelentekben simán megváltozhatott. Őszintén kíváncsi leszek rá, hogy a mai scene zenekarok vajon hol lesznek, és mire lesznek képesek ennyi év elteltével, a Funeral’ ugyanis most egyértelműen bizonyította létjogosultságát a keményzenei világban, és azt, hogy van jövője ennek a zenének és annak az attitűdnek, ami végül elvezette a bandát a Welcome Home Armageddon megírásáig. Az pedig minden megjelentnek szívet melengető élmény lehet, hogy a tagok is láthatólag fantasztikusan érezték magukat, és az átlagosnál több dal mellett ezt az is bizonyítja, hogy Matt egy este erejéig önkényesen átütemezte a születésnapját október 14-éről 15-ére, a budapesti koncert napjára.
A videókat köszönjük Vincze Csabinak, a lehetőséget pedig a ShortScore-nak!
