2016. november 13.
2016-ban az egyszeri keményzene-rajongónak az „angol metalcore” címkéről szinte biztosan a Bullet for My Valentine, az Asking Alexandria és a Bring Me the Horizon nevei jutnak eszébe. A sztárzenekarok árnyékában azonban határozottan ott szorgoskodik az egyelőre kérdéses sorsú Architects, akik gitárosuk augusztusi elvesztése után a múlt héten teltházas estét csináltak a Dürer Kertben; és mostanra nem lehet szó nélkül elmenni a While She Sleeps mellett sem – a sheffieldi csapat előretörését mi sem jelzi jobban, mint hogy az eredetileg a Dürer kistermébe meghirdetett első önálló hazai fellépésükre hetek alatt elfogytak a jegyek, így végül a buli egyenesen a nagyteremben landolt, ahol Loz Taylor és barátai ha nézőszámot tekintve nem is, önfeledt hangulat szempontjából azonban mindenképp az év egyik „legfullosabb” partiját hozták össze. Még úgy is, hogy az este korántsem indult garantált sikerként.
A bandák sorát a hazai hardcore-színtér feltörekvő alakja, a Satelles nyitotta. A rövid, pörgős, hagyományőrző szellemiségű dallamos hardcore-dalokkal operáló csapat lemezen is erős teljesítményt nyújt, amit koncerten is remekül vissza tudnak adni. Kellően húzós, feszes összejátékkal lavíroztak végig az egyelőre nem túl terjedelmes életművük dalain, beleértve egy igen szigorú új tételt is, ami várhatóan e hó végén jelenik majd meg. Élő kiállásuk egyik fő húzóerejét Hornyák Kristóf dobos lendületes és látványos játéka adja, de magas fordulatszámon pörögtek a többiek is, különös tekintettel Bokis Balázs énekesre, aki a műsor vége felé a nézőtér első sorait is megjárta. Kár, hogy az odalent bámészkodókat sem ez nem pörgette fel igazán, sem pedig a záró Humility című dal lendülete, amiben szinte egy az egyben újra életre kel a néhai Bridge to Solace szelleme. Ezek után mindenképp kíváncsi leszek a srácok egy saját bulijára is.
Másodikként az ugyancsak dallamos hardcore-ban mozgó angol Blood Youth vette be a színpadot. A Climates utódzenekarának műsorába sem a kiállás, a lelkesedés, sem pedig a hangzás irányából nem nagyon lehet belekötni, onnan viszont annál inkább, hogy az egész alig pár szám után menthetetlenül ellaposodott. Egyszerűen kevés volt az erős, karakteres téma a dalokban (ezek is jellemzően a pattogós, ugrálós részek voltak), cserébe egymás után több tételben is előkerült ugyanaz a „kimérten elmondok másfél mondat szöveget, aztán döngölős breakdown” trükk, ami ráadásul elég mesterkéltnek is hatott. A közönség sem nagyon vette a lapot, bár a pitben egy szűkebb réteg azért eléggé élte a bulit, de rajtuk kívül alighanem keveseknek nyújtott maradandó élményt a szett. Vagy talán még nekik sem.
A nem túl hatásos felvezetés után azonban a While She Sleeps olyan erővel billentette helyre az este mérlegét, amivel nemigen lehet vitatkozni. Első hazai headliner bulijukat rögtön az eddigi két lemezük címadó bombáival, a Brainwashed / This Is the Six párossal nyitották, ami azonnal betonbiztos alapot adott az este hangulatának – és a buliház felhúzása még csak ezután jött. Loz Taylorék már lemezen is napjaink egyik legenergikusabb metalcore-bandája képét mutatjék, élőben pedig még inkább igaz rájuk, főleg azon egyszerű, ám annál hatásosabb dalszerzési trükknél fogva, hogy náluk gyakorlatilag nincsenek a metalcore-ban megszokott „akkor most a basszer előáll és énekel” refrének, ehelyett minden tiszta énekes rész kórusban együtt zengésre lett tervezve (és a fogós, emlékezetes számokba beágyazva egyben predesztinálva is). A bő egyórás műsor gerincét a két album húzódalai felváltva adták, meg persze elég hamar előkerült a szemptemberben bemutatott Civil Isolation című darab is, ami a zenekar eddigi egyik legerősebb szerzeményeként rögtön a szett egyik csúcspontjává is vált. A dalok alatt szinte folyamatosan váltották egymást a színpadon a felmászó-leugró arcok, és a zenekar tagjai is igen hamar törzsvendéggé váltak a nézőtéren (illetve afölött), míg az egyes tételek között olyan epizódok biztosították a szórakoztatást, mint például a zenekar fotósának címzett össznépi „fuck you Kyle!” bemutogatás.
Az alapból laza és kötetlen hangulat végül az első EP-ről elővett Crows alatt torkollott igazi féktelen házibuliba – ekkor esett meg az, hogy Mat Welsh gitáros egészen a keverőpultig eltömegszörfölt egy pohár sörért, miközben a színpadon a többiek a fél Blood Youth közreműködésével nyomták végig a számot. És amikor már azt hittük volna, hogy ezzel elértük a zenitet, a szám végeztével Loz előállt az utóbbi idők egyik legjobb közönségmozgató ötletével. Elmondása szerint az egész turnén mindenhol megpróbálja rávenni a nézőket, hogy minél többen vegyék a nyakukba a mellettük állókat, de a mutatvány eddig sehol nem nagyon akart összejönni. Na, hát nálunk igen – egy perc alatt tucatnyi sziluett emelkedett ki toronyként a közönség soraiból, hogy még magasabb hangon kezdjenek a záró Four Walls soraiba. A dal végére pedig megint megtörtént ugyanaz, amit utoljára talán öt éve a Darkest Hour 15. születésnapi buliján láthattunk, nevezetesen, hogy a nézők váratlanul szó szerint elfoglalták a színpadot. Alapjáraton továbbra is fenntartjuk, hogy aki hívatlanul felmászik a deszkákra, az másodperceken belül távozzon is, ez esetben mégis volt valami egészen megindító abban, hogy több tucat ember tényleg szinte eggyé vált magával a zenével, miközben Taylor a dobállványról a tömeg fölé magasodva vezényelte le a szám befejezését. És noha a zenekar levonulása után alighanem mindenki arra számított, hogy ráadásnak mindjárt elnyomják még a Dead Behind the Eyest is, végül hiába nem jöttek vissza, mégsem róhatjuk fel nekik hibaként – végtére is ennél a finálénál tökéletesebbet el sem lehetett volna képzelni egy ilyen koncertnek. Az utolsó percekről a zenekar fel is töltött egy remek videót, amit zárásként meg is mutatunk:
Fotók: Bodnár Dávid
