Extrém zenei színház - Igorrr-koncertbeszámoló

A legjobb nap a változásra ma van

 - hirdeti a Barba Negra balról harmadik női WC-jének évek óta bezárhatatlan ajtaján a felirat. Kötve hiszem, aligha szeretnék ma változtatni a helyzetemen - gondoltam -, ugyanis épp Igorrr-koncerten vagyok a Barba Negrában. Oké, talán a mosdóajtó csukódhatna rendesen, de ezen kívül pont ott vagyok az életben, ahol szeretnék.

Már régóta tervezem elcsípni az Igorrrt élőben - eddig sajnos valahányszor erre jártak, hagytam kicsúszni a lehetőséget a kezeim közül, de most a legújabb lemezük kiadása után nem maradt több kifogás. Úgyhogy péntek este puccba vertem magam, és a kiírt hét órás kezdésre elindultam a Barba Negra irányába.

Elkéstem, adta tudtomra a sátorból kiszűrődő zene, miközben letámasztottam a biciklim az erre kijelölt helyen. És valóban, ekkor már menetrend szerint három perce játszott az amerikai Thoughtcrimes - mivel mindössze harminc perc játékidő volt nekik kiírva, igyekeznem kellett, ha nem akartam a maradék kilencven százalékot is elszalasztani.

A Thoughtcrimes erős kezdés volt, ennél talán nincs is jobb kifejezés. A koncert eredetileg a Blue Stage-re volt kiírva, de a nagy érdeklődés miatt végül átkerült a nagyobb Redre, így az amerikai banda végül egy igencsak kongó termet kényszerült bemelegíteni. De ha üres termet látok, általában az a megoldásom, hogy előremegyek - onnan nem látszik, hogy mennyien vannak vagy nincsenek mögöttem. Így tettem most is, és milyen jól tettem, a Thoughtcrimes ugyanis valószínűleg célul tűzte ki, hogy szónikusan letépik a Red Stage tetejét.

Féktelen üvöltések, váratlan kiállások, komikus betétek - a csapat a szívemhez nagyon közel álló stílusban alkotott, és bár még kevesen voltunk, úgy láttam, a színpad előtt összegyűlt emberek igencsak vették a lapot, és bemelegítetlenül is vevők voltak arra a zsanérozatlan tombolásra, amit a Thoughtcrimes szállított. Nagy kár a rövid setlistért és az ekkor még üresterem-hangzásért, mert amúgy patika produkció volt, egy kisebb klubban egy későbbi időpontban biztos vagyok benne, hogy nagyot mennek a srácok. Az biztos, hogy a rövid setlistet nem csak én fájlaltam - rendkívül szórakoztató volt, ahogy a közönség a “Vissza, vissza!” bekiabálásával próbál visszacsábítani a színpadra egy angol anyanyelvű zenekart.

Elég jót ment ez a Dillinger'! (Völgyesi) 

És ha már nyelvi akadályok: a következő fellépő a skót Dvne volt a Barba Negra színpadán, és én még ennyire nem hegyeztem a fülemet, hogy értsem, mit mondanak a színpadon, mert amint az ember azt hinné, hogy tud angolul, az élet összehozza egy skóttal, aki megtanítja neki, hogy egyáltalán nem. De nem is beszéddel adták el a srácok a produkciót.

A Dvne egészen más vérmérsékletű zenét hozott, mint az estét nyitó Thoughtcrimes.

Lassú, bólogatós prog dalok, természetesen sok-sok hörgéssel körítve, mindeközben azonban hipnotikus nyugalmat fenntartva.

Kicsit egybe is folyt nekem a koncert, csak néztem ki a fejemből, és élveztem, ahogy sodor a zene az egyre jobban feltelítődő Barba Negrában. Külön értékeltem az időnként felcsendülő többszólamú vokálharmóniákat, amik kifejezetten tisztán szóltak - üdítő az ilyesmit élőben megtapasztalni.

Elég jót ment ez a Mastodon! (Völgyesi)

Viszont nem tehetek róla, de az előzenekarok hallgatása közben többször is azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom: oké, hogy ez ilyen jól szól, de vajon mekkorát fog majd menni az Igorrr, ha már ezt is ennyire élvezem? Nem kellett sokat várnom a válaszra. A kiírt időpontban lehullt az utolsó előzenekaros molinó is a böszme nagy Igorrr logó elől, és beindult a szeletelő a legfrissebb lemezük nyitódalával, a Daemonival.

Voltak kétségeim, hogy egy ilyen, a dalait híresen extrém megoldásokkal felvevő zenekar hogy fog működni élőben; sejtettem például, hogy markolót nem hoznak majd a Headbutthoz (isten látja a lelkem, azért pislogtam nagyon a Barba Negra körül, hátha mégis meglátok majd egyet egy tréleren), de az előadás mágikussága tette a dolgát a különleges hangszerek nélkül is.

Már az első dallal inasba rakták a hallóidegeimet; ez valami fantasztikus lesz, gondoltam magamban, és a megérzéseim jónak bizonyultak. Aggódtam a hangzás miatt, jöttem már el úgy a Barba Negrából, hogy még az én botfülem is vérzett, de meg kell hagyni, péntek este nagyon összeálltak a csillagok a Szállító utca felett, ugyanis hibátlan minőségben élveztem végig az egész koncertet.

Ahogy sejthető volt, a zenészek és a közönség közti interakció minimális, vagy hát sokkal inkább nem létező volt: nem voltak kikacsintások, felkonfok, hergelés, vagy egyéb hasonló bohókás dolgok.

Az Igorrr egy fullos színházi előadást hozott, és azt végignyomták az utolsó hangig.

Bár már többször éreztem hiányát a Barba Negrában az olyan óriáskivetítőknek, mint amilyen például a Budapest Parkban is mutatja a zenészeket, péntek este egyáltalán nem volt ezzel probléma. A világítás és a látványos színpadi jelmezek és kellékek ugyanis már önmagukban eladták a produkciót. Ilyen dramaturgialag pontosan és esztétikailag kielégítően kivitelezett fényshow-t szerintem az MVM-es Sleep Token óta nem láttam; fantasztikus volt, ahogy néha csak egy tűzvörös hátterű démoni sziluettet kapunk, néha pedig Marthe Alexandre énekesnő állt a sötét színpad közepén, mint egy lángoló fényoszlop.

És ha már Marthe Alexandre - órákig bírtam volna nézni és hallgatni, hogy mit művel. Valószínűleg engem jellemez, hogy azóta nem hallottam élőben operaénekest, mióta gimis koromban egyszer véletlen elkeveredtem egy operára a pécsi színházba (a szünetben már szökést fontolgattunk), de egészen új szint volt egy ilyen produkciót élőben megnézni. A vokálok nem csak akrobatikus bonyolultságúak és tűpontosak voltak, de olyan elemi erejűek is, hogy csak néztem magam elé: ilyen nincs, én ezt nem hiszem el.

Nagy hiba lenne szó nélkül elmenni a másik frontember, JB Le Bail mellett, aki tökéletes komplementere volt Marthe Alexandre-nek. Meglepően sok testfestéket meg corpse paintet láttam már ahhoz képest, hogy ennyi idős korukra az emberek általában mennyi ilyennel találkoznak, de ritkán éreztem ennyire hatásosnak: JB feketére mázolt teste és arca az egyetlen vékony, vészjósló fehér sávval középen teljesen kizökkentett a nyugalmamból, és ezt a legjobb módon értem. Közhelyet még nem gondoltak ennyire komolyan, de mozgásában, megjelenésében, és természetesen a hangjában volt valami olyan szinten ördögi, amiről az ember egyszerűen nem bírta levenni a szemét.

Olyannyira magával ragadtak a látottak, hogy nemcsak jegyzetelni, de még fényképezni is elfelejtettem, így sajnos nem tudom, pontosan melyik dalokat játszották, melyik szám alatt mi történt éppen, vagy mikor kezdtek el magukból füstöt okádni a színpadra azok a barna textillel borított rohadt magas alien-szerű izék, amikről már akkor teorizáltam magamban, hogy mi lesz majd a szerepük, amikor még a Thoughtcrimes szettje mögött álltak (az volt a szerepük egyébként, hogy füstöt okádjanak az egyik dal alatt). De hiába is próbálnám valósághűen átadni az Igorrr koncertjén látottakat-hallottakat, ebbe a feladatba beletörne a bicskám. Egy biztos: megtanultam, hogy az Igorrr-ra még sokkal jobban kell figyelni, mint azt elsőre gondoltam. És hogy nem hagyok ki még egy koncertet.

Elég jót ment az Igorrr is, sőt teljesen révületbe rakott ez a kiszámíthatatlan zenei hullámvasút, amit amúgy magamtól otthon egyáltalán nem szoktam hallgatni, annyira soknak és kaotikusnak hat, viszont élőben valószínűleg pont azért ütött ekkorát, mert tényleg a leghalványabb fogalmam sem volt, mi fog történni a következő pillanatban, úgyhogy el is határoztam, hogy otthon továbbra sem fogom hallgatni, viszont fixen eljövök rá legközelebb is, hogy minél jobban révületbe rakjon. (Völgyesi)

Fotók: Somogyi Lajos - Bands Through the Lens