Eastpak Antidote Tour @ A38

A 2007-es év eddigi kilenc hónapja is bővelkedett jobbnál-jobb koncertekkel, ám hogy karácsony előtt a hardcore/metal közönségnek végképp ne legyen pénze még szaloncukorra sem a nagyinak, a LiveSound elhozta kis hazánkba az Európát ostromló Eastpak Antidote Tourt, mellyel az év talán legerősebb csomagja kapott szereplési lehetőséget mindenki kedvenc állóhajóján.

Szembesülve az igencsak magas érdeklődéssel, talán célszerűbb lett volna egy nagyobb helyen teret adni az esti koncertnek, mert sajnos többeket is haza kellett küldeni a koncertről helyhiány miatt, függetlenül attól hogy volt-e jegyük, vagy sem, ami nem éppen a legbarátságosabb dolog, de ezen utólag kár morfondírozni.

Mindenesetre többen is voltak, akik már három(!) órával a koncert kezdete előtt megjelentek a hajón, hiszen mindenképp az első sorban kívántak helyet foglalni. A kapunyitás kicsit elhúzódott a Caliban késése miatt, dojcse felebarátaink este nyolc magasságában kezdtek kipakolni a turnébuszból, mert a busz kereke útközben megsérült; lehet, hogy emiatt váltak hazánkban is főzenekarrá, hiszen eredetileg csak hazai pályán kaptak headliner lehetőséget, és látva a tegnap estét, itthon sincs akkora rajongói bázisuk, hogy főzenekarként helytálljanak, pláne ilyen turnétársak mellett.

A terem már a Sonic Syndicate (Fűrész-intróval megtámogatott) színpadra állása előtt negyed órával megtelt, és meg kell hogy mondjam, a vártnál nagyobb ováció fogadta a Nuclear Blast újdonsült tinicsapatát. A srácok (és az egy hölgyemény) ránézésre a NewYorker kirakatbábúi voltak, de ha ez nem is fővesztéssel járó bűn, az talán kissé az, hogy már-már Backstreet Boysra emlékeztető koreográfiát nyomtak a szindikátus tagjai, ami amellett, hogy eléggé eröltetettnek hatott, még nem is volt egységes, mert állandó jelleggel elcsúsztak. Mondjuk még lesz idejük ezt gyakorolni, de szerintem felesleges erőltetni az efféle megmozdulásokat, az Only Inhuman erősebb pillanatai így is felcsillantak a félórás játékidő alatt. A terem közel fele egy emberként énekelte az olyan nóták sorait, mint a The Aftermath, a Double Agend 616, vagy az Enclave, amit a zenekar tagjai is értékeltek. Ami számomra szimpatikus volt, az Roland Johansson élő teljesítménye, hiszen második nagylemezük dallamait hangról-hangra hozta, ami igen szép teljesítmény. Ettől eltekintve véleményem szerint a zenekar egy jobbára középszerű, modernizált hangzásvilágú, egyéniség nélküli ipari munkás, akik jókor voltak jó helyen. Nincs baj ezzel a zenével, de nem is tudok felhozni olyan indokot, ami miatt érdemes lenne foglalkozni velük, mindenesetre a kellő hangulatot sikerült megteremteniük.

Gyanítom nem vagyok egyedül az érzéssel, de én, a közönség egyik tagja éreztem rosszul magam amiatt, hogy ezen az estén másodikként lépett fel a már legendás státusz felé közeledő Dark Tranquillity, akinek munkássága nélkül – ezt ki kell jelenteni – a mai este egyik zenekara sem állhatott volna színpadra. A Chimaira helyett fellépő gárda sajnos elég ritkán jár kis hazánkba, mindenesetre a tegnapi este folyamán meggyőztük Sundin bácsiékat, hogy érdemes lenne több figyelmet fordítaniuk a magyar rajongókra. A terem forrongott, erre jobb szó nincs, örvénylő emberáramlatokkal szembesült minden ottlévő, ennyi embert én még soha nem láttam a fedélzeten! Mindenki igyekezett egyre közelebb kerülni a zenekar tagjaihoz, amit mi az első sorban kissé megsínylettünk, de a tanulság: a legjobb fogyókúra közkedvelt metal zenekarok koncertjén harcolni a helyedért. Komolyra fordítva a szót, Mikael Stanne jellegzetes mozgása – melyben felelevenedik a ’80-as évek techno diszkójának összes eleme valamint egy kis udvari bolond-attitűd is – vitte hátán a produkciót, melynek gerincét a Fiction nótái adták. A zenekar a Terminusszal nyitott, ami kellő ovációt váltott ki a kiéhezett rajongókból, ám az olyan dalok, mint a The Lesser Faith, a Misery’s Crown, vagy a Punish My Heaven csak fokozták a pokoli hangulatot. Az itt hallott negyven percre tényleg kevés szó van, mind a közönség, mind a zenekar élvezte a játékidőt, s gyanítom, mi jobban ki voltunk éhezve egy hazai ‘Tranquillity koncertre, de remélem, hogy a srácok hamarosan újra jönnek, egy komplett programmal.

Néhányan elszállingóztak már a Dark Tranquillity koncertje után, így visszaszerezhettem első sori helyem a várva-várt Soilwork koncertre. A tavalyi MetalManiás fellépés sem volt gyaloggalopp, de a mostani mindent überelt ebben az én szememben, talán még a prágai Isist is. Speedék ötven perces koncertje az előre megismert tracklisthez idomult, ám ez mit sem vett le a koncert erejéből; a Bastard Chaines nyitányra több későn csatlakozó csak kapkodta a fejét, ám az ezt követő szerzemények esetén már az egész terem bekapcsolódott az éneklésbe/ordításba, hiszen az olyan nótáknak, mint a Light The Torch, a Rejection Role, a Stabbing The Drama, esetleg a Distance, nem lehet ellenállni; utóbbi jelentette a koncert csúcspontját, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről. A Natural Born Chaosos nóták alatt (Follow The Hollow, As We Speak) Ola Flink basszer (aki egyébként is egy nagy kópé) és Speed vagy kergették egymást a színpadon Bolondos dallamok után szabadon, vagy sörrel köpködték a másikat, látszott hogy ők is jól érzik magukat, és ez a mi kedélyünket is csak fokozta. Féktelen dinamizmus uralta az általuk interpretált ötven percet, és sajnos a szabály az szabály, ők sem jöhettek vissza egy dal erejéig, de Speed megkért a koncert végén mindenkit, hogy tiszteljük meg figyelmünkkel a Calibant is, amit… hát nem tartottunk be. Daniel, az új gitáros nem szenvedett megvetést a rajongóktól, mindenki egyként imádta a witchersi virgáit, Ola Frenning pedig a már megszokott módon, visszafogottan pengetett, és egy halvány kis mosollyal konstatálta, hogy a magyarok szeretik a Soilworköt. Az új nagylemezről, a Sworn to a Great Divideról (vagy kattints ide) csak az Exile került elő, de pont elfért a programban. Az estét a Nerve zárta, ott már végképp nem jött ki hang a torkomból, viszont köszönettel tartozom a közönség nagy érdeklődésének, mert annyira feltoltak a vascsövekre, hogy kb. már a színpadon álltam én is (és a sálam is majdnem elhagytam), de néha azért Speed odajött adni egy buksisimogatást hogy “jólvan, szánalmasnak születtél, de jó látni hogy jól érzed magad”. Remélem, jószokásukat megtarva mostmár évente fognak kis hazánkba járni, én el tudnám viselni, hiszen kedvenc zenekaromról van szó (12 éves korom óta). Bár gyanítom, senki sem távozott csalódottan az estéről.

Calibanék fellépését nem vártam meg, egyrészt túl sok energiát adtam ki magamból Talajmunkás barátaim fellépésén, másrészt március óta nem hinném, hogy sokat fejlődött volna a koncertbeli teljesítményük. Ettől függetlenül remélem, hogy akiket érdekelt a buli (ők már jóval kevesebben voltak, mint az előző három zenekar esetén), azok jól érezték magukat, mindenesetre én még mindig keresem a szavakat, és… Fantasztikus estében lehetett részünk.