Bane @ Dürer Kert

Ha azt szeretnéd, hogy mindennapjaidat önnön teljességében lengje körbe a szeretet érzésvilága, megspékelve mindenféle pátosszal, meg ehhez kötődő magasztos izékkel, kezdésnek két dolgot tudnék tanácsolni, mintegy gyorstalpaló gyanánt. Az első ötletemmel jobbára csak itthon tudnál mit kezdeni; hiszen arról lenne szó, hogy hozd össze újra az Ámokfutókat, fedezz fel fiúcsapatokat hozzávetőleg heti rendszerességgel, és a lehető legalpáribb médiafelületeken hirdesd minden manipulált érzésedet – ám, mint azt tudjuk, mindez csak egy padevan-tincs mögül bír kellő hitellel. A másik ötletem némiképp kézenfekvőbb, és valljuk be: reálisabb alapokkal bír. Szóval, csak hagyd, hogy estéről-estére magával sodorjon az (érző és gondolkodó) ember-áradat, melyet több száz éneklő torok összeadódása passzol össze egy hatalmas, lecsitíthatatlan energiabombává; és kezeld rendjén azt, hogy az emberek tisztelik a zenével és az önkifejezéssel szemben tanúsított alázatod, valamint az üzenetet, amit közvetítesz. Így azt gondolom, mondanom sem kell, hogy a Bane mely tábort erősíti.

A nálunk hatodik alkalommal fellépő bostoni zenekar nem véletlenül örvend kiugró népszerűségnek széles-e világon: a mára régi-vágásúvá devalválódott (ám pont ettől tisztelendő, és követendő) értékrendhez való egyenes és meginoghatatlan ragaszkodás; a hiteles üzenet; valamint ennek maximálisan emberközeli közvetítése mind-mind ismérvét alkotják a Bane-nek, ám a legfontosabb dologról még nem szólt a fáma. Ez pedig a banda láthatatlan hatodik tagja: a közönség – akik jelenlétükkel, azonos gondolkodásmódjukkal, valamint aktivitásukkal gerjesztik nemcsak a koncert dinamizmusát, hanem az ekkor felszabaduló, emberi léptékben szinte mérhetetlen energiamennyiséget, mely természetes körfolyamatot jár be a zenekar tagjai-, valamint az elsőbb sorok (értsd: a koncertterem háromnegyede) között. Ám ne rohanjunk ennyire előre, hiszen akármilyen hálátlan feladat is, az este hiába szólt a Bane-ről, még két előzenekarnak is lehetősége adódott megszerettetni magát a tisztelt egybegyűltekkel.

Kezdésnek – jó, megint volt egy szolid csúszás, hála a nagytermi színház-előadásnak -, mindjárt itt is volt az instant lemezbemutatót prezentáló Zero Tolerance, akik kétlem, hogy félórás produkciójukkal örök rajongókat toboroztak volna ezen az ártatlan hétfői estén. Kezdjük a legelején: a srácok erős dalokat írnak, melyekben a ’90-es évek metalos behatású hardcore hangzását éreztem középponti húzóerőnek – ám ezt a tényt az alábbi, mellesleg veszett hangos módon megszólaló koncert még úgy sem tudta megvédeni, hogy zárásként befigyelt egy Dawncore-feldolgozás. A színpadi produkcióban éppúgy közrejátszottak emberi-, mint a zenekaron kívüli hibák: egyrészt az első dal után mindjárt jött egy húrszakadás basszus-fronton, aztán volt még gond az egyik erősítővel is, ám a csúcs akkor is az énekes Kukac kiállása volt, akinek ez a buli volt a búcsúkoncertje. És laikusként azt kell, hogy mondjam, jót tesz majd a vérfrissítés a zenekarnak; mert hősünk amellett, hogy az üresjáratokban hirdesse a zenekar új lemezét (Aki akarja, úgyis megveszi, nem? Ahogy én tudom, csak egy kijárat van a Dürerben, így az ember akarva-akaratlanul elmegy mellette. Jelen esetben sajnos szó szerint.), hol azzal volt elfoglalva, hogy a friss tetkója nehogy elfolyjon; netán azzal, hogy a nem túl befogadó közönséget aktivitásra bíztassa. Ez sajnos a lehető legrosszabb eszközzel történt, mert a zenekar frontembere hirtelen felindulásból, elég durván belefutott a közönségbe, nem is egyszer; sőt, ebből kétszer el is esett – és a koncert itt fordult át vérgázzá, amit csak azért sajnálok, mert ennél jóval több volt bennük az alapján, amit a hangszeres tagok nyomtak, na meg amit ki lehetett hallani az egészből. Remélem, egyszer még lesz lehetőség egy méltó igazságszolgáltatásra. Én várom.

Az őket követő – és a beállás során táncra perdülő – To Kill a megjelent publikummal szemben számára aligha szolgált bemutatásra, hiszen az olasz zenekar tagjai amellett, hogy országos cimborái a Bane-nek, pár éve már jártak is nálunk. A gitáros/másodénekes poszton egy hölgyeményt is felsorakoztató ötös az alábbi turnénak beugró másodgitárossal, valamint beugró basszerrel vágott neki, ám a zenekar 35-40 perces koncertjét hallgatva olyan egységes volt az összhatás minden breakdown és riff során, hogy ha az – mellesleg frontemberségből még az akcentusa ellenére is csillagos ötös – énekes Josh ezt nem emeli ki külön, talán fel sem tűnt volna a hirtelen cserebere. A nyolc nótát, valamint egy visszahívás utáni szerzeményt felvonultató szett az összecsiszolódott, mellesleg jól megszólaló paraméterek tükrében sem volt oly’ maradandó, hogy az egységében okozzon pozitív élményt a közönségnek – ám meg kell hagyni, hogy a római zenekar is igen keményen, és töretlen hittel lép fel minden elve mellett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Maelstrom névre keresztelt, hamarosan érkező EP; mely amellett, hogy vendégszereplőként jegyzi a Trialból ismerős Greg B.-t, még a szerzői kiadásnak köszönhetően annak minden bevétele is a Sea Shepherdnek lesz felajánlva. Ám visszatérve a zenéhez, a legsúlyosabb negatívum talán az örökké mosolygó, koncert előtt a metalcore-ból gúnyt űző dobos XXX kezdeti pontatlansága és túljátszása volt, ám idővel ez is helyreállt: összességében a To Kill jött, látott, játszott aztán tovább állt. Az előadás karakteri oldalában nem volt hiba, de ha először hallottam volna őket, kétlem, hogy tolongtam volna a – mellesleg igen logikátlanul elhelyezett – merchpult előtt.

Ám mindent kompenzált az egy éven belül duplázó Bane koncertje, melyre a legjellemzőbb szóösszetétel talán az örvénylő eufória lehetne: elvégre a banda olyan szinten tett ki magáért mind közvetlenség, mind odaadás, mind lendület – pláne dalválasztás – szempontjából, melynek ismeretében nem érheti szó a ház oldalát. A zenekar amint felállt a színpadra, és kellően (ki-ki a maga csendjében) ráhangolódott az elkövetkező 40 perces katarzisra, már fel is csendült a „This is my therapy | you breath life into me (…)” kezdetű verze, mely valóban felért egy intravénás energiaátömlesztéssel. Elég volt csak körbenéznem: a számtalan mosolygó arckifejezés, valamint az elsőbb sorok fékezhetetlen üdvrivalgása, és együtténeklése mind-mind éreztette a teremben levőkkel, hogy a Bane koncerten éppúgy képtelen hibázni, mint lemezen. És ha már az albumoknál tartunk, a dalsorrend többnyire a The Note-os szerzeményeket preferálta, ám összességében minden nagylemezről szemezgettek a srácok (a csúcs véleményem szerint a záró Swan Song, valamint a visszahívás során elnyomott Ante Up / Pot Committed dalduó volt) két beugrálás, három aerobikosokat megszégyenítő gitáremelés, valamint egy-egy közönséggel való beszélgetés között. Utóbbi azért bír nagy hangsúllyal, hiszen ebből derült ki igazán – mondanom sem kell, újfent -, hogy a magyar közönség szerte Európában az egyik legfanatikusabb és legőrültebb publikumként él Aaron Bedardék szívében (a Speechlesst nekünk címezte a banda), akik mindig örömmel jönnek vissza játszani. Mi, magyarok pedig örömmel látjuk őket, hiszen ahogy fentebb is utaltam rá, már-már robbanásig feszül az a lehengerlő energia, mely ilyenkor körbe-körbe jár a terem minden zegzugában. Elég volt csak szemügyre venni az egymásra ténylegesen odafigyelő stagedivingolókat; a mikrofonra egyszerre ugró 20-30 érző embert; vagy a zenekari tagok arcán tükröződő pozitív hangulatot – kétség sem férhet hozzá, hogy ezt az estét sem mi, sem a zenekar nem fogja egykönnyen elfelejteni.

„A nagy író soha nem jól fésült, hiába frizérozzák a – bocsánat –álkultúrborbélyok, a nagy író mindig botrányos, az igazság botrányát sugározza, és főként a szabadságét.” Véleményem szerint Esterházy sorait csont nélkül kiterjeszthetjük a teljes művészetre is – és ennek tükrében már az is magyarázatra lelt, hogy miért hatalmas ajándék a sorstól az, hogy a Bane nekünk szól. Mert amíg így van, mi is önmagunk lehetünk anélkül, hogy ezért szégyellnünk kéne magunkat.