Akik nem tudnak hibázni – szemelvények a Rockmaraton fesztiválról

Bad_Religion_2016_Rockmaraton_BW_04

A Rockmaraton fesztivál az elmúlt években mutatott stabil fejlődés mellett az idei évre a fantasztikus bandafelhozatalon túl egyenesen a világ leghosszabb rockfesztiváljává nőtte ki magát, ahol immáron tíz napon keresztül élvezhették a látogatók a színes zenei kínálatot. Stábunk sajnos összesen két napon tudott csak jelen lenni a feszten, e két napot azonban egyaránt egy-egy kultikus kedvencünk visszatérése koronázta meg – talán nem nagy meglepetés, hogy itt az At the Gates és a Bad Religion csapataira gondolunk, de rajtuk kívül megnéztük a Toxic Holocaust és a Sodom thrash-hangversenyeit, meg persze jó pár hazai csapatot is.

Július 9., szombat

Az adminisztrációs ügyek elintézését követően bele is vetettük magunkat a fesztiválba, ami igen minőségi felhozatallal kecsegtetett. Elsőnek a nagyszínpad műsorát nyitó portlandi thrasher Toxic Holocaustot csíptük el, akik bár már 1999 óta léteznek, nagyobb népszerűségre csak az utóbbi pár évben tettek szert. Korai kezdésük ellenére igen szép számú közönséget vonzottak össze a koncertjükre, és egy fergeteges bulit csaptak a jelenlévőknek. Az amerikai trió igazi zúzós, pörgős szemétáradatot zúdított ránk, amelyet folyamatos lendület, egy-két jól elhelyezett szóló, zakatoló iram és lényegre törő dalszerkezetek jellemeztek. Az olyan tételek, mint a 666, a War Is Hell, a Hell on Earth, a Nuke the Cross, vagy a záró Bitch tökéletes alapot biztosítottak az őket követő másik thrash-banda, a Sodom bulijához.

Ám előtte a hardcore punkban utazó debreceni Hanoi koncertje volt soron az Offline Pit színpadon. A zenekar hatodik alkalommal kapott fellépési lehetőséget a fesztiválon, amivel éltek is, és mindent megtettek a jó buli érdekében. Viszonylag sokan is voltak rájuk kíváncsiak, amit a srácok egy minőségi produkcióval háláltak meg. Kár, hogy a hangosítás nem volt a helyzet magaslatán, ami egyébként sajnos az egész napon jellemző volt az Offline Pit sátorra.

13567489_1063735280373828_503583425519953894_n

A Hanoi után a látogatók nagy része a nagyszínpad felé vette az irányt, ahol nem kisebb név tette tiszteletét hazánkban, mint a német thrash metal pionírja, a Sodom. Az 1981 óta működő formáció ugyan idén ünnepelte egyik legjobb albuma, az Obsessed by Cruelty harmincadik születésnapját, ám erről a lemezről sajnos nem játszottak számot, viszont az olyan klasszikusok, mint az In War and Pieces, a Nuclear Winter, az Agent Orange, vagy a záró Ausgebombt természetesen megszólaltak. Számomra kicsit elképesztő, és egyben példamutató is az a mentalitás, amit az ötven feletti urak képviseltek: nyers, köpködő ének, kiváló riffek és óriási lendület, több mint harminc éve. Le a kalappal! A hangosítás is rendben volt, és a közönség is vette a lapot – soha rosszabb koncertet!

A buli végeztével újra az Offline Pit felé vettük az irányt, ahol a Petofi kezdte meg a koncertjét. Kicsit talán kevesebben voltak rajtuk, mint tavaly, de a srácok így is megmozgatták a lelkes közönséget. Kifogástalan színpadi jelenlét, tetszetős setlist, sőt még az Orion Dawn énekese, Kovács Gábor is tiszteletét tette a színpadon. A műsorban a tavalyi hazai kislemez-felhozatal általunk legjobbnak ítélt EP-je, az Árnyunk az égbolt dalai is előkerültek, de a régi tételek közül is halhattunk jó párat. A zenekar lemezen és élőben egyaránt egyre meggyőzőbb, csak így tovább! (Simon Ferenc)

13600077_1063735670373789_3490589932949670863_n

Mindeközben a kisebbik szabadtéri színpadon a Road zenekar muzsikált, akik talán a legtipikusabb hazai példái annak az esetnek, amikor egy tanítvány túlnő a saját mesterén: a bő egy évtizede a Depresszió szárnyai alól elindult hevesi négyes mára jól láthatóan beérte népszerűségben Halász Feriéket, és noha a másik kezdeti hivatkozási pontjuknak számító Tankcsapda sikereit még mindig nem hozták be (azokat valószínűleg soha egyetlen hazai rockzenekar nem is fogja), fesztiválokon mégis egészen komoly tömegeket tudnak megmozgatni. Köszönhetik mindezt annak, hogy az évek alatt bőven bespájzoltak kiállásból és színpadi rutinból, emellé pedig egy közérthető, de a lehetőségekhez mérten mégis valamennyire egyéni hangzásvilágra is sikerült rátalálniuk, amivel a Maratonon is gond nélkül megcsinálták a bulit. “Megkomolyodott” metálosként persze könnyű megmosolyogni az olyan közhelyeket, mint a minden hasonló zenekarnál óhatatlanul újra meg újra előkerülő “haverok, buli, rock’n’roll”-jellegű felsorolások, vagy éppen a bulit záró Egy család vagyunk (veletek) már a címéből is kiderülő toposza, de amikor egy ember, esetünkben épp Molnár Máté énekes ennyi másikat és ilyen könnyedén etet a tenyeréből, akkor arra a pár percre valahogy mégis hihetővé válnak a dolgok. Az meg külön jól áll a banda hangzásának, hogy az idő múlásával mára a gitárjaikat is egyre mélyebbre hangolgatják.

11124467_884911561570161_579818489412290105_nAz At the Gates tavalyi első hazai koncertjéről azon prózai okból sikerült lemaradnom, hogy éppen aznap estére estem haza egy sokszáz kilométeres nyaralásról, most pedig majdnem az idei vakáció kezdete tett keresztbe annak, hogy élőben is megnézzem a dallamos death metal úttörőit, ám úgy döntöttem, még egyszer nem vagyok hajlandó kihagyni életem egyik legmeghatározóbb zenei stílusának egyik legmeghatározóbb zenekarát – és meg kell hagyni, ez volt a legjobb döntés, amit csak hozhattam. Az mondjuk nem kecsegtetett sok jóval a várva várt koncertre nézve, hogy Björlerék kezdésére a Road által megmozgatott embertömegnek talán ha a fele verődött össze a nagyobbik nagyszínpad elé, és a nyitó Death and the Labyrinth taktusai nem is igazán pörgették fel az eseményeket, de hát mit tehet az ember, ha nem érzi maga körül a bulit? Hát megcsinálja! Ennek szellemében a kultikus Slaughter of the Soul album címadó dalát meghallva be is vetettem magam az első sorokba, ahol szerencsére hamarosan több, hozzám hasonlóan gondolkodó arc is megjelent, a következő bő 70 percet pedig a következő szavakkal tudnám leírni: konstans önkívület, félmeztelenség, léggitár, a kordon túloldalán pedig őserő, időtállás és letaglózás. Nagyon talán nem is kell magyarázni semelyiket – tavaly már felemlegettük, hogy a ’95-ös alapmű dalai két évtized alatt sem vesztettek semmit az élükből, ez pedig élőben még inkább átjön, pláne akkor, ha az anyagról mind a kilenc teljes értékű szám az ember arcába zúdul. Ezek közé beszórva pedig már remekül működni kezdtek a tavalyelőtti, mérsékeltebb fogadtatású visszatérő lemez dalai, meg persze a korai anyagok egyetlen hírmondójaként előhúzott The Swarm is, de a buli legnagyobb csúcspontjai mégis vitathatatlanul a Slaughter dalai voltak. A címadó nyitó “GO!” kiállása, az Under a Serpent Sun örvénylő témái, a Nausea zakatolása, vagy az utolsó meglepetésként elővezetett World of Lies arcba mászása egyaránt robbantottak az egyébként nem túl népes pitben, amelyek után az elmarathatatlan Need és Blinded by Fear pedig már csak a hab voltak a tortán. Végül pedig a habra még egy cseresznye is dukált, amit az új anyag zárótétele, a The Night Eternal testesített meg.

A banda végig feszesen és határozottan játszott, kicsit talán túl mereven is, de persze ezek nem is abból a fajtából való dalok, amiket helyénvaló lenne helyben futás közben előadni. Tompa Lindberg frontember azért így is igyekezett megfelelő fordulatszámon tartani a bulit, amibe nagyon tényleg nem is lehet belekötni: lehet, hogy az At the Gates a vártnál kevesebb embert mozgatott meg, de aki megnézte őket, az biztosan elégedetten távozott. (Völgyesi Ádám)

13659032_1063736410373715_2964549521688694276_nA koncert után nem igazán tudtuk hova tenni az élményt, ám a napnak még nem volt vége, ugyanis az Offline Pitben még várt ránk a Téveszme. Talán aznap este rájuk gyűlt össze a legnagyobb közönség a sátorban, ami a banda népszerűségét tekintve nem is meglepő. Műsoruk során mind a Megosztom veled, mielőtt feleslegesnek tartanám, mind a legutóbbi Akinek minden a vállán nyugszik, nem nyugszik senki vállán, mind pedig a régebbi anyagok dalai megszólaltak, sőt még a Hanoi énekese, Szabó Péter is beugrott egy szám erejéig. Jó buli volt, szokásosan profi színvonalon, ám a hangosítás ezen a színpadon talán ekkor volt a legrosszabb: az ének annyira hangos volt, hogy szinte mindent elnyomott. Kár érte, mert a srácok mindent megtettek egy jó buliért. Egy kicsit talán túl nagy volt a színpad a zenekarnak, a megszokottnál kevésbé volt családias a hangulat, pedig épp ez az, ami miatt a bulijaik annyira jók szoktak lenni, de hát a fesztiválok már csak ilyenek. (Simon Ferenc)

Július 13., szerda

Bad_Religion_2016_Rockmaraton_09Lassan tényleg visszatérő vendégként tekinthetünk a Bad Religion amerikai punk rock keresztapáira, akik a fergeteges tavalyi Park-buli után úgy döntöttek, az idei Rockmaratonon még feljebb rakják azt a bizonyos lécet. Bár az öregedés jeleit rohamosan magára szedő Graffin mintha egyre alacsonyabb energiaszinteken pörögné végig a koncerteket, a hangjára nem lehetett rosszat mondani. Sőt, a Mike Dimkich-Jamie Miller duóval kiegészült zenekar újult erővel zúdította a közönség nyakára a klasszikusokat. Merthogy a koncert törzsanyagát tényleg a korai évek slágereivel töltötték fel. A szolidan nyitó Fuck Armageddon után sorban jöttek a kétperces punkslágerek, rajongói felháborodásnak pedig nem lehetett helye: gyakorlatilag a fél No Control album lepörgött egy majd’ 20 perces blokk során. A három-négydalos szekciók között Graffin mester kommentálgatta a fesztivált: szarkasztikusan bedobta, hogy annyit járnak már hozzánk, mintha a házi zenekar lennének, és a maga módján, Téglás Zoli felszo… akarom mondani méltatásával előkészítette a terepet a csütörtöki Ignite-koncertnek is

Hiába a közel 40 éves pályafutás, az állandó turnék és a rutin; a korosodó zenészek mosolyogva játszottak a színpadon. Graffin és Jay variálták a jól bevált vokáltémákat, Brian a szólóit megszórta némi improvizációval, Jamie pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy Brooks után ne legyen hiányérzetünk. Élvezet volt nézni a srácot, amilyen őserővel, mégis fegyelmezetten hozta a könnyűnek nem nevezhető, szélsebes punk rock alapokat. A hangzással sem volt problémánk, bár a sorok között lófráló Rockfater épp azt magyarázta, hogy lehetne egy picikét hangosabb is a zúzás.

Ha a Bad Religion szerdai koncertje nem is volt a pokolnál hangosabb (sic!), egy olyan élményt kaptunk, amire a rajongók akár havonta is kaphatóak lennének. (Én mindenképpen!) Ezen pedig az a csalódás sem ütött méretesebb csorbát, hogy Graffin professzort (aki a csapat többi tagjával ellentétben nem lubickolt a fesztiválhangulatban) a koncert után azonnal egy külön autó vitte kifelé a fesztivál területéről… (Géczy Attila)

(Fotók: Bodnár Dávid, Géczy Attila)