A metalcore nemzeti ünnepe

Vannak azok a ritka turnék, amikor csupa olyan zenekar verődik össze egy társaságba, akik külön-külön is megállnák a helyüket headlinerként, erőiket egyesítve meg aztán végképp kötelező programmá válik megnézni őket. Minden évben eljut pár ilyen csomag Budapestre is, idén pedig éppen március közepéig kellett várni az első igazán kihagyhatatlan estéig, már ami a metalcore-közeli hangzásokat illeti. A The Final March turné a hamarosan hosszú szünetre vonuló Heaven Shall Burn vezetésével érkezett meg piros betűs ünnepünk napján a Barba Negrába, a német nehézfiúk előtt pedig a mindig kikezdhetetlenül feszes August Burns Red, a deathcore-ikon Whitechapel és az utóbbi évek egyik legjobban menő feltörekvő csapata, az In Hearts Wake melegítettek be. Elég komoly merítés volt ez a színtér krémjéből, aminek hatására az ország összes szegletéből előkerültek az ismerős arcok, és egész este mindenki teljes erejéből azon volt, hogy hatalmas buli legyen. Mondhatni, a metalcore nemzeti ünnepe. Ami lett is, még ha volt is pár szépséghibája.

Előzetesen arra számítottam, hogy az estét nyitó In Hearts Wake szettje alatt még jobbára a kiscsoportos bámészkodás, vállvonogatás, esetleg szolid bólogatás lesz a jellemző. Ehhez képest az ausztrál srácok rögtön kezdésre egész tekintélyes tömeget vonzottak be, és pár perc alatt olyan szintre pörgették a bulit, amilyet mondjuk a Dürer kisebb termeiben még egy headlinertől sem sűrűn látunk. Komoly pitek, egy masszív wall of death, elég sokan hangosan énekelték a refréneket is – utóbbira mondjuk szükség is volt, mert Kyle Erich basszer-énekes jellemzően kissé bizonytalanul és a lemezeknél egy-két szólammal lejjebb dalolászott, ami miatt azért jogosan lehetett némi hiányérzetünk. Ezen kívül viszont abszolút kitett magáért a banda, a hangzásuk is a helyén volt, így aztán tényleg semmi nem állhatott az olyan dalok útjába, mint a Departure (Death), a Warcry, az Earthwalker, vagy a zárásnak a Northlane-nel közös kollab kislemezről elővett Refuge. Több mint korrekt bemelegítést toltak a srácok, szűk fél órában.

A Whitechapel második budapesti eljövetelére kerek tíz éve várt kiéhezetten a hazai közönség, talán egész este nekik kellett a legnagyobb elvárásokkal szembenézniük, és igazából épp ez az, ami miatt végül a koncertjüknek nagyobb lett a füstje, mint a lángja. Nyilván a három gitárossal kiálló deathcore-intézmény irtó súlyos rombolást rendezett, viszont baromi kiegyensúlyozatlan setlistet hoztak magukkal. Lényegében csak az utóbbi pár lemezről válogattak, amivel még nem is feltétlen lenne baj, de azokról is többségében az öles husáng számokat. Tahó sulykolás tahó sulykolás hátán, gyorsabb tétel meg összesen 3 darab került be a nyolcdalos programba (Faces, Our Endless War, meg zárásnak a régi albumok egyetlen hírmondójaként a kötelező This Is Exile), amitől az egész műsor is kicsit egyhangú menetelésnek hatott. Azt meg külön kikérem magamnak, hogy ha már az ilyen tonnás döngölések adják a fő csapásirányt, akkor pont a banda legnagyobb világvége dala, a Possibilities of an Impossible Existence ne hangozzon el. Persze a vastag hangzás meg Phil Bozeman frontember túlzás nélkül embertelen dörmögései így is elvitték a hátukon a show-t, középen a pitben mindvégig ment is az irgalmatlan kaszabolás, szóval valószínűleg a többségnek így is átjött a buli – mégsem tudom nem azt levonni konklúzióképp, hogy egy jobban összeválogatott műsorral, több régi és/vagy gyorsabb tétellel még sokkal nagyobbat is üthetett volna a szett. Szóval nem volt ez rossz, de részemről egyelőre marad a további várakozás egy igazi vérbeli ‘csepel-bulira.

Hasonlóképp nem tudott igazán lenyűgözni az August Burns Red sem. A keresztény metalcore-ikon tavalyi tökéletes nosztalgiabulija után előre megjósoltam, hogy innentől minden újabb koncert után az lesz, hogy „bezzeg a ’17-es Messengers buli!” – és hát ez is lett. Nyilván JB Brubaker és csapata ezúttal is félelmetes pontossággal tolta a matekos breakeket és a gitártornát, illetve Jake Luhrs is maga a tökéletes frontember, szóval megint baromi jól játszott a banda, csak épp nem a jó számokat. A bő háromnegyed órás szettjük felét a nem túl izgalmas új lemez bemutatásának szentelték (oké, azért a The Frost élőben is csoda volt, de ennyi), az azelőtti anyagokról meg csak 1-1 számot húztak elő. És persze akkor is a leginkább kiszámítható darabokat: Empire, Ghosts, Composure, Spirit Breaker (pedig a Fault Line mennyivel jobb dal!), a finálé meg ahogy mindig, most is a Constellationsről a White Washed lett. Szép volt, jó volt, de most negyedszer láttam az ABR-t, és ebből harmadszor éreztem azt, hogy a csapat élőben a bámulatos precizitás és feszesség ellenére sem tud felnőni a saját nagyságához. És hiába borítékolható, hogy 1-2 éven belül újra benéznek, most így nem is várom ezt annyira.

Ellenben a Heaven Shall Burn egy olyan alakítással zárta az estét, amibe nemigen lehet honnan belekötni. Ugye német feleinknek jó ideig ezek az utolsó bulijaik, és hát alaposan meg is adták a módját a búcsúzkodásnak. Lehengerlő erő, megingathatatlan kiállás, komoly látványelemek, óriási dalok és alapos karrierösszegző szett – ráadásul a budapesti buli hangulatára nyilván még az is rátett egy nagy lapáttal, hogy a rendezői balon, Maik Weichert helyén hazánk fia, Bodor Máté nyűtte a riffeket és a szólókat tűéles pontossággal, nem kis hazafi büszkeségre okot adva. A műsor két friss, tavalyi dallal indult, a Downshifter lassan felépülő nyitánya után a Bring the War Home vitte be a második csapást – talán mondani sem kell, hogy ezen a ponton már tényleg konkrét háborús övezet lett a pitből. Ezután pedig hamar bele is merültünk az életmű mélységeibe az örökzöld The Weapon They Fearrel.

A Heaven Shall Burnben az a legjobb, hogy nagyjából ugyanazt a lecsupaszított ősmelodeath/metalcore-témákra épülő úthenger-metált nyomják húsz éve, amiben igazából semelyik bandatag részéről nincs helye nagy villantásoknak, mindenki szépen alárendeli magát az összhatásnak – a receptjük mégsem fáradt meg, még mindig marha jól áll nekik a dolog, és még két évtized után is újra meg újra meg tudják hatni az embert egy-egy remekül összeriffelt friss dallal. Kiváló példa erre az utolsó előtti Veto lemezről a Land of the Upright Ones mészárlása, vagy a tavalyi Wanderer anyag eposza, a Corium, ami élőben valami elképesztően felemelő hatással bírt. Olyan számok ezek, amelyek simán megállják a helyüket bármelyik régi bevált húzódal mellé állítva is. Pedig azokból sem volt hiány. A műsor gerincét értelemszerűen a kétezres évek közepének lemezei adták, onnan is az olyan dalok, mint a Counterweight, a Voice of the Voiceless, a turnécímadó The Final March, vagy az Edge of Sanity-féle Black Tears feldolgozása, amely a svédes dallamaival váltott ki óriási sörfesztiváli és utcabáli hangulatot a jónépből. Emellett pedig nyilván hangos üdvrivalgás fogadta Bodor Máté rövid felszólalását és circle pites felhívását is a Profane Believers előtt. A bő egyórás fő műsort a Veto másik húzódala, a méregerős riffekkel támadó Hunters Will Be Hunted zárta, majd embereink levonultak.

Persze hamar jött a ráadás is, ami nem meglepő módon az egész este legnagyob megőrüléseit hozta: a szokásos zongorás felvezetés után berobbanó Endzeit és a „we are the final resistance!” kiállás ezúttal is a buli egyik legnagyobb csúcspontja lett, ami meg a dal végére maradt a helyből, azt a finálénak bedobott Blind Guardian-feldolgozás, a Valhalla söpörte el végleg. Egészen  szürreális volt azt látni és hallani, hogy a metalcore-os és deathcore-os közegben mekkora ereszdelahajam kerekedett egy vérbeli germán power metal-nótára, kb. mintha annak idején egy Bridge to Solace-koncerten ordította volna mindenki egy emberként az Acélszívet. Amennyire mesébe illő jelenet volt, éppen annyira tökéletes befejezése is az estének. És nagyjából ugyanezt lehet elmondani az egész estéről is a HSB eddigi pályafutásának viszonylatában. Habár eddig akárhányszor láttam Bischoffékat, mindig azt éreztem, hogy „na igen, ezek az arcok még ennyi év után is a csúcson vannak”, de ez még így is a legjobb buli volt, amit elkaptam tőlük. Bízzunk benne, hogy a szünetük nem lesz túl hosszú, és hogy utána ugyanezen a szinten tudják majd folytatni a melót.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens